Rehák László első vőfély weboldala
A
B
C
Cs
D
E
É
F
G
Gy
H
I
J
K
L
Ly
M
N
Ny
O
Ö
P
R
S
Sz
T
Ty
U
V
Zs

Ablakos lámpa
Ágy
Ágyszék
Ágyszékláb
Ágyvetők
Ágyvitő
Ajándékos
Alakoskodás
Áldás
Alkotó
Allatura
Álmenyasszony
Ara
Aranyebéd
Aranypilizés
Asszonyavatás
Asszonylagzi
Átalag
Atyafi
Atyafilagzi
Avatás
Bakszeker
Baltások
Barbulya
Batyu
Bejárólegény
Bocskorpénz
Bokrétaküldés
Bordal
Bordás csík
Bossossa
Búcsúdal
Búcsúsének
Bújka
Búsanya
Búsapa
Buzogány
Cifra kakas
Cifra tyúk
Cődörasszony
Csapláros
Csigacsinálás
Csigavőfély
Csík
Csókolódó
Csomota
Csoszogó
Csúfoló
Csutora
Derekalj
Diákköltészet
Dorozsba
Druzsba
Dunnadalok
Ekehúzás
Eladott Lány
Életfa
Eljegyzés
Elkövetés
Előadó
Endogámia
Esküvő
Ételküldés
Exogámia
Farkasebéd
Feheltánc
Fejelporkolás
Fejeltánc
Fejfokosok
Fejszések
Fejviselet
Feladás
Felemelés
Felvetett ágy
Fennálló asszonyok
Fillérezés
Fodrozás
Fonáska
Főkötő
Frekvencia
Futás
Fürdés
Füstölés
Gazda
Gazdaasszony
Gesztus
Gólyaalakoskodás
Gonoszűzés
Gögyü
Gyalogsátán
Gyalogszarka
Gyertyás tánc
Gyiós kendő
Gyöngyösi koszorú
Gyűrűzés
Had
Hagyomány
Hajnal kiállítás
Hajnaltánc
Hajnaltüze járás
Hálóágy
Halott lakodalma
Halottas játék
Haluska
Háromtánc
Hazahajtás
Hazai leányasszony
Házasság
Házasságkötés étkezései
Házasságkötés szokásköre
Házasságkötési ajándék
Házasságközvetítés
Háztűznéző
Hérész
Herőce
Heverőágy
Hídos
Hiedelem
Híkászol
Hirdetés
Hirdető ruha
Hitbér
Hívál
Hívatlan
Hívogat
Hívogatás
Hóhéros
Homlokbársony
Hozomány
Hozományvitel
Hőrész
Huppogatás
Ihesztők
Ijó
Iparosdal
Iratkozás
Ivónóta
Jancsi
Jegyajándék
Jegyben járás
Jegyesgyűrű
Jegyespár
Jegyesség
Jegykendő
Jegyváltás
Kakasének
Kalács
Kalim
Kánai menyegző
Kántálás
Kárlátó
Karolólány
Kásapénz
Katartikus rítusok
Katekizmusi ének
Kecskealakoskodás
Kelengye
Kendő
Kendőcsere
Kendőfa
Kendőfa állítás
Kendőkötés
Kendőlakás
Kendőváltás
Kéretés
Kérő
Kézfogó
Kifogott szerető
Kifüstölés
Kikérés
Kikolompolás
Kínálók
Kiolvasó
Királyi ház
Kisfarsang
Kishérész
Kísírtőlány
Kiszállóhely
Kiszólás
Kiszólják a lagzit
Kita
Kitolókása
Koldusének
Kolompolás
Kommendálás
Kompéros
Konty
Kontyolás
Korona
Korozsma ajándék
Koszorú
Koszorú kötés
Ködmönösök
Körüljárás
Köszköpü
Köszöntő
Köszöntő kalács
Követasszony
Követés
Közvetítés
Közszerzemény
Kuciknézés
Kukorékolás
Kulacs
Kullogó
Kunkapitány
Láda
Ládás asszonyok
Lakodalmas ház
Lakodalmas játék
Lakodalmi alakoskodás
Lakodalmi díszek és jelvények
Lakodalmi ének
Lakodalmi étkezések
Lakodalmi gazda
Lakodalmi kalács
Lakodalmi konyha
Lakodalmi mulatság
Lakodalmi táncok
Lakodalmi tisztségviselők
Lakodalmi tűz
Lakodalmi verseny
Lakodalom
Lakodalom költészete
Lányjárás
Lánykadás
Lánykiadó
Lánysirató
Lányvőfély
Lapos
Leányavatás
Leánycégér készítés
Leanykeres
Leánynéző
Leányvásár
Leányvevés
Legényavatás
Legénybúcsú
Legényjáró napok
Lesi
Lesis asszonyok
Leső
Lóalakoskodás
Lóbúcsúztató
Lovagos
Lyukas kalács
Mágikus eljárás
Magyar nóta
Mákos
Mányik
Mártani egy tálba, egy tálból
Másfél pár vendég
Maskarák
Másodvőfély
Mátka
Mátkapár
Mátkásulás
Medvealakoskodás
Megkérés
Mellette ülő
Meny
Menyasszony
Menyasszony befogadása
Menyasszony búcsúztatása
Menyasszonyfektetés
Menyasszony morzsa
Menyasszonyporkolás
Menyasszonysirató
Menyasszonytánc
Menyasszonyváltság
Menyasszonyvitel
Menyecske
Menyecsketánc
Mézes
Móring
Móringolás
Morvány
Mulatónóta
Mulattató
Mumu
Nagyhérész
Nagynász
Nászajándék
Násznagy
Násznép
Nászú
Nászús gazda
Népdal
Népének
Népi verselő
Népszokás
Norma
Női különvagyon
Nyoszolú
Nyoszolyó
Nyoszolyóasszony
Nyoszolyóbábu
Nyoszolyófa
Nyoszolyólányok
Oldaltánc
Oltárrakérés
Osztó
Osztogató
Osztótánc
Öreghérész
Örömanya
Örömapa
Örömkalács
Pacurka
Pagyika
Pap tánca
Párnás tánc
Párnatánc
Párosító
Párta
Pártakiváltás
Pártapénz
Pártaszedés
Pártatánc
Párválasztás
Pemetasszony
Péterkeiek
Pintli
Pokolpemét
Ponyva
Ponyvairodalom
Pótmenyasszony
Pozovics
Pördítés
Pünkösdi királyság
Rabbordás
Rabfogás
Rabkísérés
Rabvágás
Regélés
Rigmus
Rím
Ritmus
Rítus
Rokonság
Rostapénz
Rozmaring aranyozás
Rozmaringkötés
Rusnyogó
Sátorlepedő
Segedelmes néne
Sereggazda
Sirató
Siratóének
Siratóest
Soros ángyó
Sürgető
Sütemények
Száraz pagyika
Szégyenbokréta
Szégyenpántlika
Szeméttipró
Szentelés
Szennyesek
Szépségideál
Szerelmi ajándék
Szérjest
Szokás
Szólás
Szószóló
Szöktetés
Szörző
Szövétnekes tánc
Szunnyog
Szűcsök
Szűrkitétel
Takarodóleves
Találós kérdés
Tallér mutatás
Táncszó
Tányértánc
Táplálkozás
Tárgyak lakodalma
Tartozás
Télizöld szedés
Térfót
Termékenységvarázslás
Tódó
Tollfosztás
Tőkeasszony
Tőkelány
Törökös
Tréfás dal
Tudató asszony
Tücsöklakodalom
Tűzgyújtás
Tűz-víz nézés
Tyúkverő
Tyúkverőtánc
Udvarlás
Ugrás
Ujjogatás
Ünnep
Ünnepi szokások
Vadhérészesek
Váltókakas
Váltókendő
Varró
Vérfertőzés
Vers
Veszekedő
Vesszőzés
Vetett ágy
Visszahérész
Visszatartási jog
Vőfély
Vőfélybot
Vőfélykönyv
Vőfélymondóka
Vőfélypálca
Vőfélyrigmus
Vőfélytánc
Vőfélyvers
Vőlegény
Zajkeltés
Zászlós tánc
Zsírosok
Zsoltár






Aba, Abaposztó:
Ványolt gyapjúszövet, a magyar szűrposztónál finomabb minőségű. A szó a magyarban oszmán-török eredetű, a török szó pedig az arabból származik, esetleg perzsa közvetítéssel. Az oszmán-törökben durva posztót és ebből készült kabátfélét jelentett. - Első magyar említése 1556-ból való. Színe leggyakrabban fehér, néha szürke; a 17. sz.-ból veres és kék abaposztóról is van tudomásunk. - Abaposztóból különféle ruhadarabok készülhettek. Így az abaposztó anyaga lehetett a férfinadrágnak, salavárinak, dolmánynak, mentének, köpönyegnek, köntösnek és süvegnek; a nők számára abaposztó szoknyáról is esik ritka említés.

Ablakos lámpa:
Kézilámpás, hasáb alakú, fakeretes, oldalai üvegből, benne gyertya, tetején fogóval.

Abrosz:
1. asztalabrosz, asztalfedél, asztalruha, asztalterítő: lakástextília, az asztal leterítésére szolgáló lepel. A magyarlakta terület nagy részén a közelmúltig kizárólag ünnepjelző szerepű, még a 20. sz. elején is akadtak községek, ahol csakis karácsonykor volt szokás az asztalt befedni. Volt, ahol emellett néhány jeles alkalomkor (búcsú, temetés, lakodalom) is tettek abroszt, esetleg minden ünnepen is, de hétköznap az asztal terítetlenül állt, és fedetlen asztalról is ettek. Köznapi étkezőabrosz (viselőabrosz) használata, ill. az asztal rendszeres letakarása a 20. sz. elejére is csak kevéssé vált általánossá, esetleg csupán a parádés szobában. Ahol használata meggyökeresedett, a köznapi abroszt egyéb, helyileg változó célra alkalmazták, így kenyérruhának nagyméretű kenyérhez, a piacra szállított kosár letakarására, vagy arra, hogy a kosarat ebbe kötözve vigyék a hátukon. Másrészt ruházati darabként is szolgált, köténynek, vállkendőnek, ill. leggyakrabban esőköpenyként a fejre és az öltözetre borítva. Ünnepnap díszabroszt is használtak ekként, így Sárközben lakodalomkor piros, temetésre fekete csíkos, díszes szövésű abroszt kötöttek köténynek. Az ünnepi abroszt Szatmárban ágyterítőként is alkalmazták a vetett ágyon. A mátraalji palócoknál az egyetlen abrosz, a végeire szőtt díszcsíkról elnevezett veresvégű ruha temetéskor a pap elé tett asztalt takarta, de ezt borították fejükre esős vasárnapon is, ilyennel takarták le a halott gyermeket, sőt kettéfejtve kitelt belőle a házaspár szemfedele. - Az abrosz általában, 2, esetleg 2 1/2-3 szélből készült. Nagysága többnyire csak alig haladja meg az asztallapét. Anyaga leginkább kender- vagy lenvászon, de szőtték gyapjúból is, főleg Erdélyben (asztalfedél-festékes) és részben a D-Tiszántúlon (szőrabrosz). Az egyes szeleket korábban rendszerint tűzött csipkével (kötés) erősítették össze. Iktathattak közéjük keskeny szőttes, ill. később gyárilag előállított csíkot, néha horgolt csipkét, a Csallóközben recét. Az abrosz széle többnyire a két végén simán szegett vagy rojtozott, a szélre varrt csipke ritkább. Az abroszt cifrázhatják keskenyebb és szélesebb csíkokból összetett, ill. szedett szövésű sávok, az utóbbiak többsége mértanias díszítésű, főleg csillagokkal, rozettákkal. Az abrosz felületén a sávok lehetnek egyenletesen elosztva vagy a két végen szélesebb sávba tömörítve, esetleg mindkét módon együtt. Egyenletes elosztásnál a sávok szélessége, sűrűsége jelezhette az abrosz köznapi vagy ünnepi voltát, így Kalotaszegen a viselőabroszt ritkásan szőtt keskeny csíkok jellemzik, a kontyoló abroszt - mely később vasárnapi abroszként szolgál - szélesebbek, sűrűbben szőttek, míg a temetéskor használt, ill. nagy ünnepen a tisztaszobában felterített cifraabrosz felületét csaknem beborítja a hím. A szőttes minta színe leginkább piros, esetleg kék, fekete, ritkán más színű is. Az abrosz színezése utalhatott a tulajdonos korára, ill. gyászára. A karácsonyi abrosz általában fehéren fehérrel, a gyászoló ház abrosza rendszerint feketével mintázott. Az Ormánságban a halottas abrosz, amelyet a tükör és a képek letakarására is használtak, tiszta fehér. Főleg a századfordulótól terjedtek el a még élő szövőkultúrájú vidékeken a 3-5 nyüstösen szőtt, végtelen terülőminták (darázsfészkes, barackmagos stb.), néha színes, szedett mintasávval kiegészítve. - Az abroszok hímzése kevéssé vált szokásossá. A hímzés főleg virágminta, korábban rendszerint csíkban a két végen. Erdélyben kedvelték a kör-, esetleg más idomba komponált mintát, amely az abrosz felületén arányosan elosztva, 6-9-szer ismétlődött. A reneszánsz abroszoknak megfelelően kerülhetett a hímzés a sarkokba vagy körben a szélre, ill. középen koszorúba. A kalocsai szállásokon, ahol a messze szétrajzott rokonság a falu védőszentjének ünnepén, a búcsú alkalmával jött össze, a búcsús vagy vendégváró abrosz koszorújában gyakori a felirat, pl.: „Isten hozott kedves vendég! Jó étvágyat!” - Ünnepi alkalomra, ill. parádés szobában állandósulva előfordult egymás fölé, lépcsőzetesen elrendezve feltett 2 vagy több abrosz is, különösen Erdélyben, ahol szokás volt váltogatva teríteni a gyapjú és vászon abroszokat. - Az abrosz kialakulása meglehetősen kései; a rómaiak még leterítetlen asztalról ettek. Az i. az. 1. évezred vége felé kezdtek kéztörlőt függeszteni körben a kerek asztal szélére, majd a négyszögletes, bakokra hevenyészett asztal szokásba jötte hozta magával az abrosszal való befedést. - A magyarok a honfoglalás után vették át szláv közvetítéssel az abroszt, hihetőleg együtt a négyszögletes asztallal. Ilyen ábrázolások és írott adatok a 12. sz.-tól maradtak fenn; előkelő hagyatékban 1152-ben már 5 abrosz és a hozzá való kéztörlő szerepel. A zsegrai templom 1275 körüli Utolsó Vacsora freskóján az abroszt már csillagos és vízfolyásos sávminta díszíti. A 14-15. sz.-i képeken étkezésen kívül fedetlen az asztal, az abrosz többnyire csíkos szőttes, esetleg hímzett. Abrosz összeállításához szolgálhatott egy 1450 körüli leltárban említett „két abroszra való hím”. Hímzett abroszok különösen a 17-18. sz.-i úri-polgári házaknál szerepeltek nagy számban, s ekkor volt divatos az asztalra való szőnyeg is. - Mo.-i parasztoknál a 14. sz. végétől adatolható az abrosz. Ezek az abroszok nyilván ünnepen szerepeltek. Erre vall, hogy egy családnál egy, legfeljebb két abroszt említenek a források, s erre a díszítésre való utalás is, pl. a Bélcen (Somogy m.) lakó Bika Jánoséktól 2 arannyal és selyemmel varrt abroszt raboltak el 1462-ben.
2. Az asztal abrosszal való takarásának állandósultával alakult ki a keleti területeken az asztalszék leterítésére a székruha, ill. az Alföldön a 3-4 méteres, szőttes csíkos lakodalmi abrosz.
3. Az abrosz mintájára, részben másodlagos funkcióinak betöltésére, ill. más háztartási és gazdasági feladatokra többféle, gyakran abrosznak mondott lepel alakult, mint a sütőabrosz, a vetőabrosz, a háti teherhordáshoz való batyuzóabrosz (batyu). Ilyen az esőabrosz is, amelyet már a 18. sz.-i debreceni leltárak említenek.

Ágy, nyoszolya:
Ágynemű, melyet a fanyoszolyára vetettek fel.
Fekvésre szolgáló bútor, mely a magyar parasztházban elsődlegesen az ágynemű tárolását szolgálta, a díszágyneművel magasra rakott vetett ágy lényegében vagyonjelző, státusszimbólum; maga az alvóhely korábban többnyire a földön volt (derékalj, gyékényágy, szalmazsák, vacok). A magyar népnyelvben ezen funkcióbeli megoszlásnak megfelelően az ágy szó a közelmúltig az ’ágynemű’-t jelölte, az azt hordozó állványzat neve nyoszolya volt. – A fából készült ágy az ókori közel-keleti civilizációk uralkodó osztályánál jelent meg, az i. e. 3. évezredtől ismertek emlékei Mezopotámiából és Egyiptomból. Az ekkor kialakult lécvázas, beszőtt lapú szerkezet Eurázsia és Afrika nagy területein máig továbböröklődött (dikó). Az Európában az i. sz. 9. sz.-ban fellépő ácsolt ágynál, a korábbi szerkezeti felépítést megőrizve, a sarokpilléreket deszkalapok kötik össze (ácsolt bútor), majd az asztalosbútorral a beszövést is deszkaágy-betét váltja fel. A 11. sz.-tól szokásossá vált az ágy fölé textília mennyezet emelése (mennyezetes ágy, szúnyogháló). A 14. sz.-tól ennek helyébe fa félmennyezet, a 15. sz.-tól 4-oszlopos teljes famennyezet került. Az ágy fejrésze ez időtől díszes oromzatot kapott, ami a mennyezet nélküli ágynak is jellemzője lett. A mesteremberek révén ezek formai változatai a népi ágyakra is rákerültek. – Az ágyhasználat terjedésével, az ágyneműnek a földről való felemelésére a középkorban több szükségmegoldás is kialakult, ilyen az ágyszék, ennek földbe rögzített variánsa, továbbá a földből emelt padkák és egyéb padok ágyként való használata. Kiegészítő bútorként került alkalmazásra a tolóágy, majd a 17–18. sz.-tól a szétnyitható, ill. kombinált ágyak, mint a padágy. A magyaroknál az ágyhasználat valószínűleg a honfoglalás utáni időkben honosodott meg. Földbe vert lábú ágyra utaló karónyomok Árpád-kori veremházakból már kimutathatók. A dikó és szűkebb körben az ácsolt ágy feltehetőleg még a hódoltság előtt elterjedt a parasztságnál. Parasztházból asztalos készítette ágy, ill. mennyezetes ágy a 18. sz.-ból maradt fenn. Az ilyen ágy korábban oromzatos tornyos nyoszolya volt (tormos vagy trónusos vagy koronás nyoszolya vagy ágy), mely ha az ágynak az egyik végén volt orom: egytornyú vagy féltornyú, ha mindkettőn: kéttornyú. Az elnevezés alapja lehet az ágyvégek fölötti díszgömb: gombos nyoszolya. Az ágytornyot a 19. sz. második felétől kezdték elhagyni, többnyire esztergályozott pálca került a helyére (sodrófás nyoszolya). Az ágy díszítése az ácsolt és asztalosbútorral lett általánosabb. Az előbbire az ékrovás és a vésés (vésett díszítés) jellemző, az utóbbin Mo.-on leggyakoribb a festett virágozás, amely az ágyvégeket borítja, az oldaldeszkákon ritka. Mint kelengyebútoron, gyakori volt az esküvő évének jelzése, ritkább a menyasszony, esetleg a házaspár nevének feltüntetése, s kivételes a vallásos ábrázolás vagy felirat. – Míg a 17. sz.-ban a magyar parasztházra az egyetlen ágy a jellemző, a szobabeli 2 ágy állandósulásával kialakult az első, magas, parádés, vendégágy és a hátsó, alvó-, háló-, viselőágy párosítás (szobaberendezés). A 18. sz. végétől a díszágy a tehetősebbeknél átkerült a tisztaszobába. A divatjamúlt, megkurtított ágyból a 19–20. sz.-ban gyakran heverő, vacok is vált napközi pihenésre. De már korábban, az ágyban való alvás terjedésével párhuzamosan s részben az asztalosbútorral különféle pótágyak is kialakultak, ill. meghonosodtak. Ezek nagyrészt a szobabeli alvóhelyeket bővítették, így a lapos kemence teteje, a padka, a pad, ill. az utóbbiak szélesítésére alkalmazott támla nélküli pad, a hálópad vagy hálólóca, a sut és az azt hosszabbító vacok, a kávás asztal alja, továbbá a tolóágy, a padágy, a rengő pad és a díszágy kihasználására létesült búvóágy. A házon kívüli alvás igénye hozta létre az istállóbútort.

Ágyszék, Kecskelábas ágy, Kecskés:
Két bakból és rájuk fektetett deszkákból vagy kocsioldalból egybeszerkesztés nélkül összeállított fekvőhely. Elterjedése a Mediterráneum és határterülete, továbbá a gyarmatosítók révén D-Amerika. Az ágyban való alvás általánossá válásával, a megépített ágy helyett szegényebb néprétegeknél kialakult szükségmegoldás. Olaszo.-ból már a 13. sz.-ból kimutatható, Mo.-ról a 16. sz.-ból. Mo.-on két változata ismert: az egyszerűbbnél a 3- vagy 4-lábú bakok a gyalogszékkel azonos felépítésűek, a másiknál a 2-lábú bakok megoldása az asztalosbútornak megfelelő. A bakok neve: magasszék, csigabak, kecskebak, kecskeláb, ágyszékláb, esetleg magát az ágyszéket is kecskelábnak, ágyszéklábnak nevezik. Mo.-on az ágyszék a palócoknál a hálókamra bútora, másutt a 19.-sz.-ban már nem eredeti szerepében, hanem szobabeli pótágy, heverő vagy vacok, ill. istállóbútorként volt használatos.

Ágyszékláb:
Kezdetleges nyoszolya.

Ágyvetők:
A menyasszony ágyát kísérő és felvető asszonyok. felvetett ágy

Ágyvitő:
A menyasszony ágyának kikérése és elszállítása.

Ajándékos:
Az ajándékot vivők megvendégelése esküvő előtt.

Alakoskodás:
Az a tevékenység, melynek keretében az alakoskodó álöltözet, mozdulatok és arcjáték, esetleg álarc segítségével valakit vagy valamit megjelenít, „formáz”. Célja lehet mágikus-vallásos, segítségével megjelenítik az ősöket, szellemeket, istenségeket vagy pedig utánzás, szórakoztatás: a színjátszó tevékenység előfokának tekinthető. Maszkos alakoskodók ábrázolása már a kőkori barlangi rajzokon is feltűnik, s azóta is a tengerentúli primitív technológiájú népeknél éppúgy megtalálható, mint a népi kultúrákban. Az alakoskodók néha pantomimot adnak elő, táncot járnak, rituális cselekményeket hajtanak végre, gyakran dramatikus játékokat adnak elő tréfás, adománygyűjtő felvonulások keretében, vagy házakhoz, ill. a mulatságok színhelyére betérve. Európában a keresztény egyházak kialakulásuk óta rendelkezéseket bocsátottak ki a pogánynak tűnő rituális alakoskodás, főleg az állatalakoskodás ellen. Emellett egész Európában különösen nagy szerepe van a férfi–női ruhacserének, a növényi mezbe és szalmába burkolt alakoskodók, ill. a fehér ruhás kísértet-alakoskodók megjelenésének. A magyar nyelvben az alak szó a 15. sz. óta ismert „baba” értelemben, a 16. sz.-ban álarc értelemben is, a 17. sz.-ban igei formája általános, főleg a farsangi jelölésére használják. Legfőbb alkalma ma is a farsangvégi alakoskodás, de más jeles napokon is szokásos, így Mikulás és Luca napján, a karácsonytól vízkeresztig tartó időszakban (betlehemezés, regölés, gircsózás), pünkösdkor, továbbá lakodalmak (lakodalmi alakoskodás), disznótori kántálás, szüret stb. alkalmából. (halottas játék).

Áldás:
Násznagy vagy vőfély prózai szövege, amit eljegyzésen vagy esküvő után a templomban mondott.

Alkotó, Alkotói személyiség, Szerző:
A mű egyedi létrehozója, aki szellemi vagy fizikai munkával tudatosan új alkotást teremt. A művész személyiesült társadalmiság és egyben társadalmasult személyiség is, műve pedig belső tartalmainak külsővé tétele, ismételhetetlen személyiségének tárgyi rögzítése. A művész az alkotás során az élet közvetlen és közvetett összefüggéseitől viszonylagosan eltávolodik, hogy átmenetileg mintegy elmerüljön az élet egyetlen jelenségének szemléletében, művében külön, öntörvényű világot teremtsen. Az így kifejezett belső tartalmak a társadalmi-természeti valóság különös tükörképei. Egy-egy mű megszületése nem szakítható el a társadalmi–történeti–művészeti fejlődés egészétől. A népi és félnépi alkotók többé-kevésbé már specialisták, de még nem hivatásos művészek, lehetőségeik korlátozottak, minden szempontból köti őket a hagyomány, saját közösségük elvárásai, befogadóképessége és elfogadása. A népművészetben az egyén szerepe kisebb, a közösségé nagyobb, mint a hivatásos művészetben; a közösség segíti, de egyben korlátozza is az egyéniség kibontakozását. Míg a hivatásos művész, valamint közönsége több-kevesebb mértékig szabad, a nép és a nép művésze egyáltalán nem! A népművészeti alkotásokat nemcsak egyéniségek hozzák létre, hanem adott közösségük is közvetlenül részt vesz a művek létrehozásában, fenntartásában, alakításában. A „Das Volk dichtet” (’a nép költ’) elképzelés romantikus túlzás ugyan, de a népi alkotások végső fokon az egyén-közösség közös termékei. „Talent ist dem Bauer so gut gegeben, als dem Ritter” (’a tehetség a parasztnak éppúgy megadatott, mint a lovagnak’), mondja Goethe, de kibontakozásának számtalan akadálya van, mely elsősorban az osztályhelyzet függvénye. Az egyéniség jelentkezésének többféle, de korlátozott megnyilvánulásait egyes kutatók túl, mások épp ellenkezőleg: alábecsülték. Így a variálás (változatképzés) és a rögtönzés (improvizálás) elsősorban ösztönös és nem feltétlenül tudatos alkotói folyamat, inkább a szóbeli előadásból, mint az alkotás igényéből következik. A kezdeményező előénekes és előtáncos az átlagnál kétségkívül biztosabb tudású, de éppúgy nem alkotó még, mint a specialista, bőséges repertoárral rendelkező nótafa, mesemondó, népművész stb. Az egyéniség szerepe kisebb a dallamok, mint a szövegek rögtönzésekor, az előadók ún. aktív, produktív típusait különösen a mesemondók körében vizsgálhatjuk. Mindezek a specialisták a készen kapott hagyományanyag nagyobb tudásával, jobb előadói és főként ügyesebb rögtönzési, aktualizálási képességükkel tűnnek ki elsősorban; inkább a hagyomány kiteljesítői, mint újítók, bár közvetítéseik, egyéni „javaslataik” kétségkívül szerepet játszanak a hagyomány fenntartásában és fejlesztésében. Közösségi átvétel esetén azonban még ezek a kevéske egyéni jegyek is mind sorra letörlődnek. Főként az írásbeliséggel való találkozás hívja életre századok óta a félnépi, átmeneti típusú alkotókat, kiknél kezdeti fokon jelentkezik már a szerzői öntudat, nevük szűk körben és időtartamon belül esetleg ismert, alkotásaikat előadják, de a rögzítésen van a fő hangsúly; némelyik már nem mindennapi munkájából, hanem művészi tevékenységéből próbálja magát fenntartani. Századok óta megfigyelhető köztük sok falusi értelmiségi (alsó pap, kántor, tanító, deák stb.) és tanultabb paraszt (vőfélykedő, rigmusmondó ember stb.). Míg a népi alkotók többsége amatőr, e félnépi figurák között már sok a dilettáns. Ismertebb történeti típusa az énekmondó, újkori megfelelője a históriás, továbbá az irodalomközelbe jutott népi verselő és hírversíró, valamint a képzőművészetek felé közelítő őstehetség. A folklór lényegében közösségi művészet, így az egyéniség szerepe és jelentősége máig vitatott; kiterjedt az egyéniségkutatás szakirodalma.

Álmenyasszony:
Kikérés alkalmával maskarába öltöztetett nő. a lakodalom különböző mozzanatainál a menyasszony helyett bemutatott, egy vagy esetleg több, rendszerint álruhás személy. A vőlegény megtévesztésére vezetik elő az esküvőre való kikéréskor vagy a menyasszonyvitel előtt, esetleg kontyolás után. Mindegyik esetben a valódi menyasszony (ill. menyecske) átadását előzi meg, s a vőlegény próbára tétele: megismeri-e a párját. Az álmenyasszonyok lehetnek öreg asszonyok, fiatal kislányok, esetleg lánynak öltöztetett legények, vagy egyszerűen letakart személyek. Az álmenyasszony a menyasszonytánc körüli időben táncolhat is.

Aranyebéd:
Esküvőt követő vasárnap a lányos háznál megtartott ebéd, melyen részt vesz a fiatal pár.

Aranypilizés:
A menyasszony ruháit díszítő rozmaring és egyéb virágok arany színű szalaggal való átkötése. rozmaring aranyozás

Asszonyavatás:
1. Az az általánosan elterjedt régi szokás, hogy a lakodalmat követő reggel vagy első vasárnap az új asszony, egyes helyeken az új pár ünnepélyesen felöltözve elment a templomba, rendszerint a férj közeli rokona (néhány lakodalmi tisztségviselő, főleg asszonyok) vagy a násznép kíséretében azért, hogy beültesse arra a helyre, abba a székbe, amely ezután férje vagy annak családja szerint megillette. Az új asszony ekkor tett először főkötőt vagy fejkendőt a fejére (kontyolás), ami asszonyságának volt a jele. Kalotaszegen hóna alatt kalácsot vitt és ezt megáldatta, majd hazavitte. A templomban az új asszony ettől kezdve már nem a lányok, hanem a fiatal asszonyok között állt vagy ült, vagy férje családjának a padjában foglalt helyet (székfoglalás). 2. az avatás vagy egyházkelő néven ismert, egyházi rítussal egybekötött szokás, a gyermekágy időszakának végét jelentette a szülés után 1–6 héttel. Az anya a bába esetleg jó barátnője kíséretében templomba ment; sok helyen az újszülöttet is magukkal vitték, akit avatókendővel takartak le. Az asszony egyházi áldásban részesült, amely egyúttal feloldást jelentett a gyermekágy idején érvényes tilalmak és az asszony „tisztátalansága” alól. Elsőszülött gyermek esetén az asszonyavatás révén lett az anya a falubeli asszonyok közösségének elismert, teljes jogú tagjává (avatás). Néhol ételeket is vittek magukkal a templomba, amelyeket a pap beszentelt (szentelés), az asszonyavatás után három napig ezeket fogyasztották. Hazatérve egyes helyeken szokás volt a bábapolgár vagy boldogasszonypohár ivása, ez alkalomból a bába köszöntőt mondott.

Asszonylagzi:
1. Ajándékos.

Átalag:
Boros hordó.

Atyafi:
Násznagy, reformárus falvakban.

Atyafilagzi:
A szűkebb rokonság mulatsága a vőlegényes háznál a lakodalom harmadik napján.

Avatás:
1. Az emberi élet jelentős fordulatait, társadalmi állapot-, státus- és környezetváltozásait sűrítetten kifejező rítus és szokás, amelyet egyének vagy az egyént befogadó társadalmi csoportok és szervezetek gyakorolnak. Az avatás rítusát szokásszerűen kiváltó és előidéző szokásszabályok és normák tartalmazzák az avatandó iránt támasztott követelményeket, amelyek gyakran maguk is rítusformát öltenek az avatást megelőző, az alkalmasságot, rátermettséget bizonyító próbában. Néha maga az avatási ceremónia is utal a rítust kiváltó okokra, érdekekre és célokra, azonban lényege szerint a fordulat, az állapotváltozás ünnepélyességét és fontosságát hangsúlyozza változatos eszközcikkel. Az avatás az átmeneti rítusok egyik válfaja.
2. A magyar parasztság avatási rítusai és szokásai a következő tagolódást mutatják: a; Az emberi életet, életkorváltozásokat kísérő avatások. Jellegzetességük, hogy meghatározott életkorhoz és az életkort jellemző funkciókhoz kötődnek, de ezzel együtt meghatározott csoportokba és szervezetekbe is bejuttatják a felavatott egyéneket. (Pl. családba fogadás; az újszülött gyermek befogadása; megbütülés a gyermek iskolába kerülésekor; legényavatás és leányavatás: a serdülőket a legények és lányok csoportja vagy szervezete felnőttként és a csoport vagy szervezet tagjaiként ismeri el; asszonyavatás: az asszonyt szülése után az egyház és társadalmi közössége asszonyként ismeri el stb.) b; avatási rítusok és szokások, melyek az egyént valamely társadalmi csoport vagy szervezet tagjává teszik. Ezek a rítusok és szokások is meghatározott életkorhoz kötődnek, azonban fő sajátosságuk, hogy a csoportba vagy szervezetbe kerülés motívumait hangsúlyozzák. (Pl. Aki először arat aratóbandában, a banda tagjává avatják stb.) c; A harmadik csoportba azok az avatások tartoznak, amelyek az egyénnek a szervezetben, csoportban betöltött funkcióihoz kapcsolódnak, vagy az egyén meghatározott teljesítményeit minősítik. (Pl. céhes avatás, legénybíró avatás.) – Az avatás rítusként akkor funkcionál, ha hátterében felismerhető és megtartott normák, elvek, ideológiák húzódnak meg. Ezek összességét nevezzük érdeknek, amelyben az avatottakkal szembeni közösségi várakozás koncentrálódik. (Pl. A legénnyé avatandó tudjon kaszálni, tűrje a fájdalmakat, legyen becsületes stb.) Attól függően, hogy az érdek elvárása mennyire mély és fontos az adott közösségben, az avatás lehet rítus és nem rítus, vagyis olyan szokás, amely mögött a kiváltó okok elhalványultak vagy teljesen eltűntek, mégis rendszeresen megjelenik meghatározott alkalommal. A magyar parasztság avatási szertartásai ebben az értelemben közelebb állnak a szokáshoz, mint a rítusok előbb meghatározott köréhez. Ennek két oka van. Egyrészt – mai ismereteink szerint – kevés zárt szervezet alakult ki a magyar falun belül, másrészt avatási ceremóniáinkban több a világi, nem egyházi, nem babonás elem, s ez az avatás rítusjellegének kibontakozását – az előbb mondottakkal együtt – nem segíti. Ez a praktikumra hangoltság tette lehetővé, hogy avatási ceremóniáink számos ötletet, egyéni-alkalmi rögtönzést építsenek magukba és a változatok szinte falvanként módosuló sokféleségét hozzák létre. Az avatási ceremónia ennek megfelelően lehet komoly, játékos és parodisztikus, attól függően, hogy végrehajtói milyen jelentőséget tulajdonítanak az avatás tartalmának.

Bakszekér:
Vesszőből készített gyerekjáték.

Baltások:
A lakodalom hívatlan vendégei.

Barbulya:
Nagybőgő.

Batyu:
Vászonlepedőbe kötött teher, amelyet háton szállítanak. A batyuzó személy a kiterített lepedőre helyezi a szállítandó csomagot, kosarat és a lepedő két átellenes sarkát összehajtja, csomóra köti. Ezt követően a batyut hátra veszi és a ruha szabadon maradt két végét a vállán átvetve elöl, a melle fölött csomóra köti. Gyakori eset, hogy ellensúlyként karos kosarat kötnek előre, a ruha két szabad sarkát felhasználva. Kisebb teher esetén a batyut úgy szállítják, hogy az a háton átlósan fekszik, a lepedő egyik végét a vállon, másikat a hónalj alatt, a derékon vezetik előre és a mellkas fölött megkötik. – A batyuzás a magyar nyelvterület északi részén az emberi erővel történő teherhordás uralkodó módja. Ismeretlen a Dunántúl és Erdély túlnyomó részén, az északi peremektől eltekintve az Alföldön is csak szórványosan mutatható ki. Alföldi elterjedtsége az újkori észak-déli migrációhoz, településtörténeti tényekhez köthető. A batyuzás a nők hagyományos teherhordó módja. Fontosságát mutatja, hogy a szállító lepedők megtalálhatók a lányok hozományában is (elterjedt neve batyuzólepedő). – Több, minőségileg eltérő változata ismeretes egy-egy falun belül is. Mezei szállításokhoz durva, csepűvászonból varrott, nagyméretű batyut használnak, amelynek két átellenes, esetleg mind a négy sarkára hosszabb-rövidebb lapos kötelet varrnak. Piaci és egyéb utazással kapcsolatos alkalmakra finomabb, toldalék nélküli batyut használnak, ünnepi alkalmakkor pedig pamutos vászonból szabott, szélein szőtt vagy varrott, színes mintákkal díszített abroszba kötik a batyut. – A batyu, különösen finomabb változatai a magyar nyelvterület északi sávjában figyelhetők meg. Táji eltérések tapasztalhatók a batyu formája, méretezése és elnevezése tekintetében. A Sajótól K-re a durva batyu leggyakoribb mérete a 100×100 cm-es, négy sarkán elmaradhatatlan a 75–100 cm hosszú lapos kötél. A Sajótól Ny-ra a 120–140, a 150×150 cm-es durva batyu használatos, négy sarkán legfeljebb 25–30 cm-es kötőlékkel, ill. kötőlék nélkül. Igen változatos a durva batyu sarkaira varrott toldalék neve: korc, pacók, trak, kolonc, sallang, tracska stb. A kötelék nevéből képezték a durva batyu neveinek jelentős részét: korcos, pacókos, trakkos, tratykos stb. Legelterjedtebb a hamvas, hammos szó használata (Nógrád-Heves-Borsod, Nyírség, Szilágyság). Említést érdemel a durva batyu nevei közül a trőnye, a ponyva, a ponyus, a hara, a plakcina, a panyó szó. A finomabb vászonból készített, piacozáskor utazáshoz használt batyu nevei közül az abrosz szó terjedt el leginkább (Palócföld, Jászság, Abaúj). – Említhető még a baturuha, zajdaruha és a hátiruha is. – A batyukat a falusi asszonyok maguk állították elő. Figyelemre méltó, hogy a 20. sz. elején a házilag szőtt kendervászon több mint felét használták fel batyuk, hátitarisznyák, zsákok készítésére. A vászonigény is magyarázza, hogy a kender paraszti feldolgozása a batyuzó területeken tovább fennmaradt, mint az ország más részeiben. – A batyu szó a fenti értelemben használatos a Vág és a Hernád közötti területen, a nyelvterület északi sávjában. Hangfestő eredetű, belső keletkezésű szó, amelyet a középszlovák mellett egyes cseh-morva nyelvjárások is átvettek. A Vágtól Ny-ra (Mátyusföld, Csallóköz) a butyor, a Hernád–Tisza közötti részeken pedig a zajda szó ismeretes batyu jelentésben. Ez utóbbi a keleti szlovák, kárpát-ukrán és podóliai lengyel nyelvjárásokban követhető nyomon. A kisebb, kézben vagy boton vitt kendőbe kötött csomagot egész sor szó jelöli: bugyor, putyor, motyó, gönc, köcőlék, turba, pintli, pucólék stb. – A batyuzás az É-i-Kárpátokban mindenütt elterjedt teherhordó mód. A nyugati és a keleti szláv népeknél általában ismeretes. A batyuzás esetenként etnikus jellegzetességnek tűnik: pl. a bakonyi, ill. a Réz-hegységi szlovákok batyut hordanak, a környezetükben élő magyarok, németek viszont a fejükön szállítják a terhet.

Bejárólegény:
1. Az a legény, akinek udvarlása rendszeressé válik, s egy lánnyal kialakított kapcsolatát a helyi közvélemény úgy ítéli meg, hogy előbb-utóbb házassághoz vezethet. Amennyiben a kapcsolat harmonikusan fejlődik, fokozatosan kiválik barátai társaságából, egyedül keresi fel a lányos házat, ahol mindig az igen változatos helyi szokásoknak megfelelően fogadják. (udvarlás)
2. Szűkebb értelemben azt a legényt nevezzük bejárólegénynek, akit a matyó és palóc leány este a hálókamrájában egyedül fogadott. Ilyenkor – általában legényjáró napokon – felöltözve beszélgettek a sötétben, vagy ruhástól egymás mellé feküdtek az ágyon. Nemi kapcsolatukat a szokásra vonatkozó erkölcsi előírások tiltották.

Bocskorpénz:
Esküvő előtt a menyasszony cipőjébe dugott pénz.

Bokrétaküldés:
Házasságot megelőző szokás farsangkor. házasságkötés szokásköre

Bordal:
Népi líránk egyik műfaja, borozás közben énekelt dal, mely az italt dicséri, fogyasztására biztat, és csapongó gondolatmenetű, komoly vagy tréfás módon fejezi ki a mámoros hangulat által kiváltott érzelmeket, gondolatokat. Nem mindig választható el az alkalmibb jellegű mulatónótától és a szélesebb jelentéskörű ivónótától. Népi, félnépi és irodalmi példái az ókor óta ismertek. A magyar bordalban a közép- és újkori diákdal (diákköltészet), a virágének, továbbá a falusi kántorok, verselgető kisnemesek, főként pedig a népies költők (Csokonai, Petőfi) hatásával kell számolnunk. A bordal éneklési alkalmai szinte számlálhatatlanok, koronként és tájanként azonban eléggé eltérők, részben innen van a dalhagyomány sokrétűsége is. A különféle baráti összejövetelek közül pl. a pincézés (Pince, pince, tizenhárom sor pince…), a kocsmázás (A horgosi csárda ki van festve…), a hagyományos alkalmak közül pedig a különféle bálok, mulatságok, továbbá a családi, gazdasági és ünnepi népszokások említhetők. Borozás közben is sorra kerülnek a különféle ivó- és mulatónóták, de a tulajdonképpeni bordalok a következők: a bor- (A bor pedig mindenre jó; Bor, bor, bor, De jó ez a piros bor…) és szőlődicsérők (Hadd múljon el ez a világ, Csak szőlő teremjen!…), ezekkel összefüggésben a félnépi tájdicsérők (Ó, mely sok hal terem a nagy Balatonban; Tiszán innen, Dunán túl…); rokon daltípusok a hordó- (Kicsiny a hordócska…), korsó- (Korsikám, korsikám, bugyogós korsikám…) és kulacsköszöntők (Hol vagy én szerelmes boroskulacsom?…). Az előzők ellentéte a vízbecsmérlő (A vízre szörnyen haragszom; Vízzel éljen lúd béka…) és részben e két eltérő daltípus szintézise az ivásra buzdító (Réce van a vízbe, Bor van az üvegbe…); ez utóbbiak többsége azonban önálló lelemény (Azt mondta az öreg Kis; Igyunk egyet: jót és hosszút; Nem lehet az ember fából…). Kedvelt dalbeli közhely a munka és az ivás tréfás szembeállítása (Dolgozom én, mikor illik; Vasárnap bort inni…), a vagyonnal való példázgatás (Eladjuk a kenderhámot; Nagy gazda volt az apám…). Fő helyet foglal el a búfelejtő mámor dicsérete (Bort ide hát, hadd felejtsem bajomat; Eltemetem minden búm és bánatom…), a részegség elleni sanda tiltakozás (Nem iszom bort, csak a szőlő levét; Nem szűk ez az utca, csak kicsit szoros…). Legduhajabbak a kocsmai nóták (Még az éjjel zsandárvérrel írom ki a nevemet…). Népszerű téma a mámorban való végrendelkezés: Archipoeta 700 éves dala (Életemnek végóráját töltöm a kocsmába…) és ennek leszármazottai (Ha meghalok, a pincébe temessetek; Ne vigyetek temetőbe, Temessetek szőlőhegybe!…); ezek némelyike játékos szokás keretében kerül előadásra. Külön műfaji csoportnak tekinthető a hagyatkozás és a kívánságvers. (kívánságversek) Régies hagyományt követnek a részegségcsúfoló ún. kocsmai veszekedők.

Bossossa:
A lakodalom borsosa a második vagy a harmadik napon.

Búcsúdal:
Lírai műfajcsoport, amely a szeretett személytől való búcsúzást, a környezettől való elválás fájdalmát fejezi ki. A mű- és népköltészetben egyaránt gyakori, ősi téma. A szerelmi búcsúdalok külön típusa a hajnalének, amely a középkor óta minden Ny-európai népnél megtalálható. Népköltészetünk katonadalainak is egyik leggyakrabban visszatérő szüzséje a búcsú, ennek mintájára születtek meg a 20. sz. elején a summások búcsúdalai. A lírai búcsúdaloktól meg kell különböztetnünk az alkalmi költészet szertartásos búcsúztató verseit, nevezetesen a különböző menyasszony-, ill. halottbúcsúztatókat és búcsúdalokat. A szerelmi búcsúdalok kemény hangú, gyakran átkozódó típusa a szakítás, amely mindig tegező formájú.

Szerettelek, nem kellesz már.
Szidott anyád, ne szidjon már!
Nem fog engem meg az átka,
Szálljon a maga nyakába.

Szerettelek, rózsám, nagyon,
De már ennek vége vagyon:
Vége vagyon szerelmemnek,
Más parancsol már szívemnek.

Ezt a daltípust a 17–18. sz.-i közköltészetünkben és népköltészetünkben is megtaláljuk. A szerelmi búcsúdalok némelyike visszaemlékező formájú, eseményelbeszélése a szerelemnek, ill. a válás okainak. Ez az elbeszélő modor a narratív (líro-epikus) dalokkal (narratív líra) rokonítja őket.

Búcsúsének:
, Búcsújáró ének: a vallásos népének válfaja, a búcsús zarándokok által az elindulástól a visszaérkezésig tartó időszak különféle alkalmain közösen előadott ének. A látogatottabb búcsújáróhelyek zöme már a 14. sz.-ban kialakult, majd a török után újjáéledt. A korábbi litánia típusú búcsúséneket a búcsúvezető előénekesek adták elő, a tömeg többnyire csak a refrént énekelte. A 18. sz. végére fokozatosan kialakult a kötött szótagszámú, izometrikus, parlando-rubato énektípus, melyet a tömeg végigénekelt, bár az előénekesek szerepe továbbra is megmaradt. A r. k. egyházi népénekek jelentős része többnyire jóvá nem hagyott, többségükben Mária-ének. Meglevő egyházi énekek dallamaira húzták rá a különféle búcsúsénekek szövegeit, melyek ponyván és kéziratos másolatokban terjedtek. A mo.-i gyakorlatra jellemző a fríg Rákóczi-nótának megfelelő dallam általános használata (templomban, virrasztóban, processziókor is gyakran szerepel): Szentséges szűz Mária, szép liliomszál (Erdély), Előttünk tündöklik Krisztus keresztje (országos), Üdvözlégy, Mária, fájdalmas szent szűz (Bács-Bodrog) stb. szövegekkel. Elterjedtek a nemzetközileg ismert dúr típusok is (pl. Lourdes-i ének), sokszor erősen magyarosított változatban. A szerzők és részben a terjesztők is az alsópapság, a kántorok, a búcsúvezető előénekesek, az énekes koldusok s főként a históriások soraiból kerültek ki; mindezek előéneklésre, betanításra is szívesen vállalkoztak. Kiemelkedő szerepet töltött be a jászladányi Orosz István. A búcsúsénekek változékonyabbak más egyházi népénekeknél; természeti csapás, járvány, háború és egyéb megpróbáltatások idején időszerű szövegek keletkeztek (pl. 1947-ben: Segítsd haza foglyainkat!…). A rendszerint napokig tartó búcsú szervezett rendben zajlik le, minden mozzanatának külön búcsúséneke van. Az éneklés főbb alkalmai a következők: elindulás (Mária, Szűz Anyánk, tekints népedre, Kik most elindullunk tiszteletedre!…), ájtatosság menet közben (Könyörülj, Istenem, én bűnös lelkemen!…), útmenti keresztnél (Előttünk tündöklik Jézus keresztje…), a kegyhely megpillantásakor (Látjuk, Anyánk, hajlékodat…), megérkezéskor (Itt van már a kegyhely…) és az ún. beköszöntéskor (Tehozzád siettünk…). A kegyhelyen rendszerint a hely nevéhez és legendaköréhez alkalmazkodó köszöntőket (Édes volt minékünk ide fáradoznunk; Kössünk szép koszorút szép Szűz Máriának!…) énekeltek. Minden nagyobb búcsújáróhelynek megvolt a maga énekköre, a szegediek pl. ún. havi (alsóvárosi búcsúra való), radnai (Máriaradna) és szentkúti (Pálosszentkút) búcsúsénekeket ismertek. Az ún. elköszönéskor külön alkalmi éneket (Eljött már az idő, ütött már az óra; Messze földről jöttünk hozzád…) mondtak, de a hazatérés énekei általában megegyeznek a búcsúra való menetel darabjaival. A búcsúsénekek otthoni, házi ájtatosságokon, templomi szertartások után is felhangozhattak; matyó földön hatottak a lakodalmi énekekre is. A búcsúsének a néphumor egyik céltáblája: tréfálkoznak pl. az andocsi búcsúsok hatkilométeres énekeivel, és a mulatónóták között búcsúsének-paródiákat is találunk. A búcsú, a summázáshoz hasonlóan, az énekeknek országos, sőt nemzetközi szinten történő kicserélődésére ad alkalmat, stílusegységesítő és stílusképző hatása van. A búcsúsénekek váltakozó előadásmódja (előéneke, a diktáló minden sort előre énekel vagy kiált, s azt a nép megismétli) a zárt strófa föllazulását s a variálási lehetőségek megnövekedését segíti elő. Az anyagot zenei szempontból tudományosan még nem vizsgálták meg.

Bújka:
Rövid derekú, hosszú ujjú, nyakig gombolt, laza, béleletlen vagy béléses posztó férfikabát neve Erdélyben. Turán haluskás bújkának, a Felvidéken réklinek, blúznak mondják. A 20. sz. elején, talán a női ujjasok mintájára készült.

Búsanya, búsapa:
A menyasszony szülei. A menyasszony szüleinek megnevezése némely vidéken a házasságkötés szokáskörében, elsősorban a házasságkötés napján.

Buzogány:
Vőfélybot örökzöld növénnyel, almával, pattogatott kukoricával, kendővel feldíszítve.

Cifra kakas, cifra tyúk:
Élve vagy sütve ajándékozzák, szalaggal, esetleg főkötővel feldíszítve.

Cődörasszony:
A házasság létrehozásában közvetítő szerepet betöltő asszony (rendszerint rokon). házasságkötés szokásköré

Csapláros:
A szeszes italokat kezelő férfi, rendszerint a vőlegény apja .

Csigacsinálás:
Lakodalom előtti munka a lakodalmas háznál, a gazdaasszonyok nemegyszer egész napos munkával készítik a levesbe való csigatésztát. A csigacsinálás gyakran kisebb mulatsággal végződik, „eltapossák a csigát”.

Csigavőfély:
A csigatészta készítésére hívogató lány, asszony.

Csík, bordás csík:
Húsleves tésztája vékonyra vagdalva, utóbbinak közismert neve csigatészta.

Csókolódó:
A szülő jelenlétében tartott nyilvános tanúságtétel arról, hogy a fiatalok házasságot fognak kötni.

Csomota:
Nagyobb létszámú család.

Csoszogó:
A házasság létrehozásában közvetítő szerepet betöltő asszony (rendszerint rokon).

Csúfoló:
1. Általában lírai dal, kisebb részben prózai epikus alkotás (az egymondatos szólásoktól a néhány epizódos falucsúfolóig terjed) vagy rövid, frappáns rigmus, amelyben a kigúnyolt személlyel, tulajdonsággal, eseménnyel szembeni elutasító magatartás következtében ezek komikussá válnak. Költői eszközei az egyszerű kinevetéstől a burkolt, ironikus megfogalmazásokon át a nyílt gúny bántó formájáig széles skálán mozognak. Nagyon rugalmas műfaj, határait megvonni igen nehéz, hangulatilag, tartalmilag közel áll a mulattató dalok csoportjához. Rendszerezése eddig csak a kigúnyolt tárgy alapján történt meg. Megkülönböztetnek asszonycsúfolót, falusorolót, mesterségcsúfolót, legénycsúfolót, leánycsúfolót, valláscsúfolót, falucsúfolót, nemzetiségcsúfolót stb. A csúfoló jellemzője a túlzás, irónia, rögtönzés. A csúfoló hagyománya rokonságban van a középkori vágáns énekköltészettel, erre utal a gyakran deákos hangzás, szókimondás, féktelen jókedv, egyéni érzékenységgel nem törődő előadásmód. A magyar népköltési gyűjtemények igen nagy számú csúfolót tartalmaznak. Különösen sokat gyűjtöttek Erdélyből és az Alföldről. Világszerte ismert népköltési műfaj; az orosz csasztuska néhány fajtája, a német Spottlied, az angol rhyme kedvelt műfajok.
2. A gyermekcsúfoló túlnyomórészt csúf szövegű, támadó szándékú mondóka erős, olykor dallamos hangsúlyozással. A gyermekfolklór egyik legfigyelemreméltóbb csoportja. A leleményességet, a ritmusos, rímes beszéd erejét a gyermek hol támadó, hol védekező fegyverül használja fel a társas érintkezésben. a; Jellemcsúfolók. A csúfolók legnagyobb csoportja. Ellenszenvesnek tartott gyermekre irányulnak. Kicsúfolják a jellemhibákat: a kíváncsiskodót, kérdezősködőt, bámészkodót, kotnyelest, a majmolva utánzót, a bizalmatlankodót, koldulgatót, árulkodót, siránkozót, gyávát, hazudozót, bőbeszédűt, a társas játékról elkésőt, hanyag gyermeket. b; Kiterjednek a feltűnő megjelenésűekre is: túlkövérek, túlsoványak, kopaszok, vörös hajúak, ápolatlanok stb. Az ellenszenves gyermeket a keresztneve miatt is – általában kórusban – csúfolgatják. c; A gyermekcsúfolóhoz tartoznak a korcsoportcsúfolók (öcsémezők) is. Az utóbbiakhoz sorolhatjuk az iskolai osztálycsúfolókat. A két nembeliek ellentétében inkább a leánycsúfolók a gyakoribbak. Viszont kölcsönösen csúfolgatják a másik nemhez tartozó „lányok – vagy fiúk pecérkéjét”. A csúfolókat inkább a fiúgyermekek hangoztatják.

Csutora:
1. Korong alakú, két oldalán domború fából kivájt üregű, kívül esztergályozott vagy faragott 5–8 literes bor- vagy pálinkatartó edény. Kulacs néven is ismert. Pásztorok, útonjárók, fuvarosok útikészsége volt. A csutora szó inkább a Dunántúlon és a Felföldön, a kulacs az Alföldön ismert. Itt szőrös csikóbőrrel borították, szíjfonásba foglalták és kb. 1 m hosszú hordószíjon viselték. A csutorás, faesztergályos vagy kulacsfaragó készítette, közönséges, főként iharfából, esztergályozással. Belül tartósítás végett viasszal öntik ki. A parasztemberek állandó kézbevalója; főként borvidékeken terjedt el. Határbeli munkaalkalmakkor lőrét vittek ki benne, pinceszerezésnél ivóedényként szolgált. A dió- és tiszafából készült egyedi darabokat faragással és bőrrátéttel díszítették s ünnepi ivási alkalmakkor használták. A betyárcsutora különleges fajtája volt, belül 2–4 rekeszre osztott a különböző italok számára, a száján forgó csap elfordításával vagy az egyik, vagy a másik rekeszéből lehetett inni. Országos elterjedéséhez nagyban hozzájárult, hogy a 18. sz.-ban az osztrák–magyar hadsereg ivóedénye lett (hadi csutora). Korábbi időkből nincsenek hiteles adataink a csutorákról, így „ősmagyar” eredete nem igazolható. Az edény neve és a mesterség is valószínűleg balkáni területről terjedt a 17. sz.-ban, s Mo.-on a Dunántúl felől hatolt észak felé. Csutora szavunk 1703–1704-ből ismert. Kulacs szavunk a szlovénban, csehben, szlovákban és a huculok szókincsében fordul elő. Csutora formájú edényeket készítettek nagyobb méretben (csobolyó, vatalér: Dunántúlon) fából, továbbá cserépből, keménycserépből és üvegből is (kulacs). –
2. A pipaszár csontból vagy szaruból esztergályozott szopókája. A csutora szó oszmán-török eredetű, a tárgy és a név ismert a délszláv, román, szlovák, cseh és ukrán nyelvekben is.

Derekalj:
Az ágy része, a szalmazsákra fektetett lapos dunna.

Diákköltészet:
Diákok, tanulók közösségi jellegű költészete, amely rokonítható a folklór számos jelenségével. Az iskoláztatás korlátozott volta ellenére is viszonylag számottevő nagyságú rétegben a zömmel népi eredetű diákok nagy része gyakran később is a nép körébe került vissza, ily módon viszonylag huzamosan ismerhette a néphagyományt, és arra alakítólag hathatott. Amúgy sem individuális jellegű alkotó művészetük is sokszor hozott létre olyan termékeket, amelyek tartalma és formája a folklórra emlékeztet. Minden közösségi vonás ellenére is ez a költészet mégsem nevezhető teljesen folklór jellegűnek, csupán közköltészet. Legjellemzőbb fajtái a dalok, amelyek a szerelmi, gúny- és egyleti dalokkal tartanak rokonságot; az elbeszélések, amelyek az anekdoták, trufák, néha helyi és történeti mondák sorába tartoznak; színjátékok, amelyek viszont leggyakrabban az iskoladráma leszármázottai vagy rokonai, bár egyik-másik népszokással is egyeztethetőek (Gergely-járás, köszöntő, aprószentek napja stb.). Elválaszthatatlan ettől a hagyománytól néhány ének, tánc, viseleti és népművészeti alkotás, az okosságpróbák, elmés kérdések stb. hagyománya is. Mindezeket vagy szóban őrizték meg és terjesztették, vagy írásban is rögzítették. Így keletkeztek a kéziratos prózai vagy verses szöveggyűjtemények (kéziratos énekköltészet), amelyek időnként szinte folklór-antológiáknak vagy a félnépi folklór tárházának nevezhetők. Ilyen korszak a 18. sz. vége, főként a protestáns iskolákban (Debrecen, Sárospatak), a reformkor számos, az ifjúságot is megmozgató gyűjtővállalkozása, a 20. sz. első évtizedeiben a Folklore Fellows magyar osztálya keretében megszervezett, országos méretűnek szánt gyűjtőtevékenység, a két világháború között a falukutatás több áramlata és általában a gyermekfolklór kutatására gyakran megszervezett diákmunka. Történetileg elválaszthatatlan a gyermekfolklórtól, de nem tévesztendő össze azzal. Amaz valódi folklórnak tekinthető (függetlenül az egyes alkotások keletkezésének pontos mikéntjétől), emez viszont csak a félnépi folklór kategóriájába sorolható. Az iskoláztatás fejlődése és különböző irányai messzemenően befolyásolták a diákköltészet kiterjedését, műfajait. A magyar folklórban is ismertek és nyomon követhetők különböző történeti rétegei. Talán bizonyos nyomaink vannak a középkori goliard és vágáns hagyományról, egyáltalán a deákműveltség alkotásaiból. – A reformációnak köszönhető a nemzeti nyelvű diákköltészet elterjedése (főként trufáink, fabuláink köszönhetnek sokat ennek a folyamatnak). Már ekkor kezdődik (és például Comenius által is propagált) az iskolai színjátszás szokása, amely azonban igazi elterjedését később, főként a barokk időszakában éri el. A 18. sz.-tól, főként a Ratio Educationis után a tankönyvek és a csoportos iskolai foglalkozások területével is kapcsolatba kerül a diákköltészet. Voltaképpen a modern iskoláztatás is felhasználja, részint az amatőr művészet keretein belül, de ide számíthatjuk a napjainkban is eleven diák folklór-gyűjtőmozgalom nem egy összetevőjét is. Esztétikailag sajátos képződmény: közvetlen, főként a gúny és a progresszió iránt nagy érzékkel rendelkező hagyomány, amely a hivatásos művelődéstől eltérő anyagot szívesen rögzíti. Ily módon maradt fenn pl. a Rákóczi-nóta szövege, vagy több kuruc ének is. (kuruc énekek) Erőteljes, gyakran szabadszájú költészet, amelyben gyakran dominál a tartalmi és formai játékosság. Nemzetközileg elterjedt, mégsem tudunk eleget az egyes műfajok és alkotások közvetlen nemzetközi hátteréről. E téren csupán az biztos, hogy pl. a diákköltészet terjeszti el sokfelé a Faust-történeteket (nálunk is). A hivatalos irodalomban is gyakran felhasználják: J. W. Goethe, Arany János, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, de akár A. Jarry és B. Brecht is gyakran élnek témáival vagy eszközeivel. Gyakran felhasználták arra, hogy a diákköltészet ne csak átvegye, vagy éppen összegyűjtse a folklór emlékeit, hanem ezeket vissza is juttassa a parasztsághoz (német „Wandervogel”-mozgalom, magyar regöscserkészet, szovjet csasztuska-brigádok stb.).

Dorozsba, druzsba:
A vőfély neve Palócföld nyugati részén.

Dunnadalok:
A menyasszony bútorainak, ruháinak vőlegényhez szállításakor énekelt dalok.

Ekehúzás, Rituális:
Mágikus eljárás, ill. népszokások rítuseleme, amelyet többféle célból végezhetnek. A tavaszi mezőgazdasági munkák kezdetekor vagy újévkor az ekehúzás jellegzetes kezdő rítus, célja a következő évi termés sikerének biztosítása. Az ekehúzás, mint termékenységvarázsló agrárrítus (termékenységvarázslás) Európa jelentős részében ismert, közvetlen szomszédaink közül különösen a románoknál jelentős újévi népszokás; a moldvai magyar falvakban e szokás a hejgetés formájában jelentkezik. Az angoloknál az ekehúzás időpontja a vízkereszt utáni első hétfő, azaz regelő hétfő. A Távol-Keleten is gyakorolják újévkor. – Más funkcióban mint gonoszűző rítus (gonoszűzés) jelentkezik a körülszántás (körüljárás); hazánkban pl. történeti adatok jelzik, hogy szárazság (esővarázslás) vagy járvány idején leányokkal ekét húzattak a határ körül. Szolnok megyében pl. dögvész idején néhol ikerborjakkal szántották körül a falut; vagy a múlt századi kolerajárványok idején a D-Alföldön eke elé fogott szűzlányokkal szántottak a község körül. – A farsangi ekehúzás nemcsak a föld, hanem az emberi termékenység fokozását is célozta, Karl Klier s mások nézete szerint ebből alakult ki a hazánkban ma is népszerű s tréfássá szelídült tuskóhúzás is (vénlánycsúfolás).

Eladott Lány:
Menyasszony, vagyis a házasulandó leány.

Életfa:
1. Vallástörténeti értelemben az ókortól kezdve ismert elnevezés. A vallástörténeti művek így nevezik a fatiszteletben feltűnő életfákat, amelyeknek sorsa szimbolikusan összefüggött egy-egy ember életével.
2. A magyar népszokásokban életet, termékenységet jelképező feldíszített faág, főként lakodalmak alkalmával szerepel. Elnevezései: életfa (Balaton-mellék); tebe (palócság); termőág (Baranya); prémes, prémeság, nyoszolyóág, zöld ág (Erdély); násznagykalács (bukovinai székelyek) stb. Erős kölcsönhatás látszik a feldíszített lakodalmi kalács és a tésztával bevont vagy feldíszített faág között. Többnyire ugyanis formában sült kalácstésztába tűzik a tésztával bevont vagy feldíszített faágakat. Eredeti formájában száraz vagy zöld ág, amelyet a termékenységet jelképező almával és dióval vagy hasonló formájú tésztagömbökkel díszítettek. Kerek vagy négyszögletes fatalpba három- vagy több ágú fát helyeztek, melyet tésztával vontak be, kemencében sütötték ki. Ezután feldíszítették, a Balaton mellékén szőlővel, almával, dióval, pereccel, forgácsfánkkal stb., Zala és Somogy megyében gyűszűvel kiszaggatott, cérnára fűzött tésztával. A baranyai életfa hasonló a balatonihoz, de még gazdagabb és díszesebb, csúcsára pedig fallikus figurát helyeztek. A vázat általában férfiak készítették különböző fafajtákból. Többször is felhasználták, kölcsönözték. A díszítést idősebb asszonyok végezték. Általában egyet vagy kettőt készítettek. Ünnepélyesen vitték a vőlegény házához, ahol a vőfély vagy a násznagy köszöntőt mondott, és az életfát a lakodalmas asztalra helyezték. Erdélyben vidékenként változik a faág fajtája. A vázat itt is férfiak készítették. Az ágak tésztabevonata kétféle: nyers tésztát rátekernek az ágakra és úgy sütik meg, vagy kis kürtőskalácskákat húznak készen az ágakra. Az ágakat formában sült kalácstésztába illesztik, virágokkal, szalagokkal, tésztafüzérekkel díszítik. Egyes helyeken leány- és fiúalakokat is készítettek, cérnára fűzött tésztagömbökkel kötötték össze. A Székelyföld K-i felében és a csángóknál másfél méteres formás fenyőt erre a célra sütött nagy kalácsba helyeznek, a fa töve köré a nagy kalács tetejére három kisebb kalácsot tesznek, az ágakat száraz süteményekkel, gyümölcsökkel díszítik, zöld ágnak nevezik. A bukovinai székelyek rozskenyérbe tűzködtek 4–9–12–20–25 darab 50–70 cm-es ágat. Feldíszítették gazdagon süteményekkel, gyümölcsökkel, az ágak hegyére piros almát tűztek. Hozzáértő asszonyok készítették. A Székelyföldön a prémesek száma 1–10 volt. Helységek és készítők szerint változott a számuk. Készítői: nyoszolyók, násznagyok, általában a rokonságból valaki. Egyes helyeken a menyasszony kikérésében van szerepe, főként felvonulásban vitték a prémes szekéren. Általában a vőlegény házához viszik, a lakodalmas asztalra helyezik és a vacsora végeztével fogyasztják el, néhol a lakoma megkezdése előtt. Egyes palóc vidékeken nem lakodalom, hanem farsang alkalmával készítettek tebét, amelyet kisfiúk ajándékoztak kislányoknak. A vázat férfiak faragták, asszonyok díszítették dióval, fánkkal, almával, szalagokkal. A kislány anyja viszonzásképpen ajándékot küldött. Diósjenőn a tebe száraz ágasfa, melyre rongyokat és csengőt, szalagokat tesznek, és menyecskének öltözött legény viszi végig a falun a lakodalom másnapján. Szokolyán hasonló tebét visznek egy tréfálkozó asszony vezetésével. A halott lakodalmának is része pl. a kolozsvári hostátiaknál. Szerepe van a hétfalusi boricatáncban is tebe néven.

Eljegyzés, Jegyváltás, Kézfogó:
A szülők jelenlétében tartott nyilvános tanúságtétel arról, hogy a fiatalok a közeljövőben házasságot fognak kötni. A házassági ígéretnek jegyajándékok cseréje, ill. kézfogás által való megpecsételése. Egyéb elnevezése még: kendőlakás, kendőváltás (palócoknál), foglalás (Ormánság), mátkásodás, mátkaság, gyűrűváltás. A nevük ettől fogva együttesen: jegyesek, mátkások, foglaltak stb., külön-külön: vőlegény, menyasszony. Az eljegyzés feltétele a házasságkötéssel kapcsolatos anyagiakon (hozomány, kelengye, hitbér) való megegyezés. Ezt leánykérés alkalmával elő szokták készíteni, fontosabb részleteit az ország egyes területein írásba is foglalták (parafernum-levél, móringlevél). Az eljegyzés a leány szülői házánál ünnepélyesen ment végbe a házassági tanúk, ún. násznagyok, valamint mindkét oldali hozzátartozók jelenlétében. A szertartásos cselekményeket a násznagy vezette. A fiatalok házassági szándékának kinyilvánítását a jegyajándékok cseréje és kézfogás követte; ezek bizonyító értékűek voltak a házassági ígéret megtörténtére nézve. Az ígéretnek törvény szerint nincs kötelező ereje, de erkölcsileg és szokásjogilag – különösen faluhelyen – megbélyegezték azt, aki különösebb indok nélkül elállt adott szavától. Meghatározott szertartást a törvény eljegyzésnél régebben sem kívánt meg, de helyileg sokféle formaságot tartott fenn; pl. jegyajándék, foglaló adása, jegygyűrűváltás, tanúk jelenléte, okirat felvétele stb. – Az eljegyzés a mátraaljai palócoknál a következőképpen történt: „A kendőlakás vagy kendőváltás pecsételte meg a szülők és – elvétve – a fiatalok egyességét. A vőlegény anyja elhozott egy szép kasmír- vagy selyemkendőt, a sarkába három, négy vagy öt forintot kötve. Ez az összeg azt jelképezte, hogy a menyasszony ne a maga költségére készítse el a jegyruhát. A menyasszony leendő apósának, anyósának, a későbbi időkben jövendő menyecsketársainak is fehér vászonkendőt ajándékozott, s abba almát és diót kötött. Vőlegényének pedig szép piros kendővel kedveskedett, az aztán ünnepi alkalmakkor kabátja zsebébe tűzve viselte.” (Morvay Judit) – Ajak községben próbajegyet adtak: ócska kendőt piszkos zsebkendőbe kötöttek és azt kínálgatták. Ezt persze nem fogadták el. A vőlegény régen általában a gyűrűn kívül jegykést vagy jegybicskát és jegypénzt adott a leánynak, az pedig jegyruhát (ing, gatya, kendő), amelyeket a legény az esküvő alkalmával viselt. A gyűrűt a hit szerint kilenc napig nem volt szabad lehúzni az ujjról, mert egyébként nem sikerül a házasság. Az Ormánságban a vőlegény és a menyasszony jegyeit a pap cserélte ki közöttük és áldotta meg. Az eljegyzés fontos járuléka a két család együttes lakomája. Igen régi hagyományt látszik őrizni az a szokás, hogy a leányt olykor késedelmesen vezették elő, helyette álmenyasszonyokat mutattak be először, s a csalást a legénynek kellett észrevennie. – Az eljegyzés jogi hatása az volt, hogy aki valamit előre adott a leendő házasság céljából a másik félnek, azt visszalépés esetén elveszítette, aki pedig elvette azt, hasonló esetben kétszeresen volt köteles megtéríteni, továbbá a vétkes fél tartozott megfizetni a másiknak a házasságkötés céljából és érdekében tett kiadásait. – A házasságkötés döntő mozzanata hazánkban a középkor folyamán, sőt azon túl is az eljegyzés volt, a 18–19. sz.-dal kezdődően a források arról tanúskodnak, hogy csupán mint szokásnak volt jelentősége.

Előadó:
Az a személy, aki az időbeli művészetekhez (költészet, színjáték, zene, tánc) tartozó alkotásokat megszólaltatja, közönség előtt bemutatja. A népi előadók többsége nem hivatásos, hanem alkalmi; általában nem saját alkotásaikat viszik nyilvánosság elé, hanem a hagyományos, közösségi jellegű darabokat, elsősorban ők tartják életben és teljesítik ki azok variánsait. Az előadás alkalmai is rendszerint hagyományosak, az aktív közönség közvetlen kapcsolatban van az előadóval, erős a kölcsönhatás, gyakori a szerepcsere, az egyéni és a közösségi jelleg egymással szorosan összefonódik. Az egyéni vonások legtöbbször úgy elvegyülnek az általános előadási stílusviszonyok hullámzásában, hogy elkülönítésük nem mindig lehetséges. A népi előadók típusai elsősorban műfajonként specializálódhatnak, a jó előénekestől és előtáncostól a népi alkotóig számtalan fokozat lehetséges. A népi énekes (énekmondó) ösztönösen saját hangterjedelmébe szorítja a dallamot, ritmusban, magasságban stb. apró eltéréseket enged meg magának. Több altípusa van: 1. aki ismeri a dalt, de elő nem adja; 2. a kis dalkincsű, ún. egynótájú ember; 3. egyéni előadásra nem vállalkozó, közösségben éneklő ember; 4. az önálló, jó énekes, bő repertoárral, aki lehet előénekes, énekes koldus, nótafa, históriás stb. Egyes műfajok (siratóének, história stb.) nagyobb teret engednek az egyéniségnek; maga az előadás függhet az átéltség fokától, valamint a közönség reagálásától is. Az egyéniségkutatás a mesemondók vizsgálatában ért el legtöbb eredményt. Ezt tükrözik az UMNGy kötetei. Az aktív (produktív) és a passzív (reproduktív) típusok tudása között nem mennyiségi, hanem minőségi különbségeket észlelt. Az utóbbiak közül az 1. akusztikus-stiláris típus a meseszöveg szép elmondásával tűnik ki; a – 2. vizuális szinte maga is látja és láttatni akarja a mesei történést, fontos szerepet kap nála a mimika és a gesztus; a – 3. motorikus meseelőadó hangszínét szereplői szerint változtatja, beleéli magát a szerepekbe, megjátssza a mesei cselekményt, mozgásával olykor kisebbfajta színtársulatot pótol. A mesemondó mégsem adja fel egyéniségét, a népi színjáték (népi színjátszás) szereplői azonban teljes mértékben azonosulnak felvett szerepükkel, bár ebből könnyen ki is zökkennek; alakításukban segítségükre vannak a jelmezek, néha a díszletek, ill. kellékek is.

Endogámia:
Társadalmi szokás, javaslat vagy követelés, hogy a párválasztás egy körülhatárolható csoporton belül történjék. Az endogám csoport lehet társadalmi, gazdasági vagy lokális. A magyar nyelvterületen a paraszti társadalomban társadalmi és lokális endogám tendenciák ismeretesek. Az endogám falvakban általában elsődleges szempont volt, hogy a falubeli lányok, elsősorban a jómódú, jó családból származók ne kerüljenek el falujukból, vagyis idegen falubeli legénnyel ne kössenek házasságot. Ennek az elvnek a szülőkön, rokonságon kívül gyakorlati végrehajtói voltak a falubeli legények is, akik az idegenből jött fiatal férfiakat tettlegességgel is igyekeztek távoltartani a falubeli lányoktól. Ha a település kisebb területi egységekre oszlott, pl. alvégre, felvégre, tizedre, városrészekre, ezeken belül is megfigyelhető volt endogám tendencia, elsősorban az udvarlás időszakában. Pl. a palócoknál ha más falurészből jött egy legény udvarolni a kiszemelt lányhoz, a helybeli legények meglesték, megverték, elűzték, nemegyszer emberhalál lett a vége. Magánál a házasságnál már nemigen vették figyelembe a településen belüli endogámiát, hacsak a különböző falurészekben lakók egyúttal nem tartoztak más-más paraszti rétegekhez. A lakodalmi szertartás egyes mozzanatai is őrzik a valamikori endogámia nyomait. Ilyenek pl. a lánykiadásnál a menyasszony rokonságának vonakodó, időhalasztó, a vőlegény rokonságával szinte ellenséges magatartása, a más faluba vitt menyasszony nászmenete útjának kötéllel való elkötése. Endogámia lehet egy foglalkozási ágon, paraszti rétegen belül is. A pásztorcsaládok egymás között házasodtak, s még itt is foglalkozási ágak szerint, pl. a juhász általában juhász lányát vette el. Gazdalegény azonos nagyságú vagyonnal rendelkező lányt kellett, hogy elvegyen. „Guba gubához, suba subához” – mondja a közmondás. – Vegyes nemzetiségű vagy vallású falvakban a II. világháborúig az azonos nemzetiségűek és vallásúak házasodtak csak össze, vagyis saját csoportjukon belül házasodtak, mentek férjhez. Ilyen esetekben vallási, nemzetiségi endogámiáról beszélhetünk. A különböző endogám tendenciák általában együttesen jelentkeznek, a vallási, vagyoni, lokális csoportok gyakran egybeestek, pl. a falu eredeti magjában lakó, ref. magyar nagygazda családok egymás között házasodtak. Az endogámia ellentéte az exogámia. Néprajzi értelemben megkülönböztetünk exogám és endogám jellegű településeket. Az endogám falvakban szégyen a legénynek, lánynak más falubelivel házasságot kötni, csak egymás között házasodnak. Ilyen település azonban igen kevés van, azért általában inkább endogám tendenciájú településekről szólhatunk, ahol az endogámia elvként megvan, de gyakorlatilag más falvakkal is összeházasodnak. Gyakori az is, hogy az endogámia falun belül csak egy paraszti rétegre, valláscsoportra korlátozódik, pl. csak az ev. nagygazda lányokat nem engedik ki a községből. (házasság)

Esküvő:
Az egyházi házasságkötés szertartása, amelynek neve utal a házasságra lépő felek egymás iránti hűségesküjére, amely hazánkban speciális szokás. Hitnek, hitlésnek is nevezik. Az esküvő a lakodalom napjának délelőttjén szokott végbemenni, s a régiesebb szokás szerint a menyasszony és vőlegény násznépe külön vonult fel az esküvőre, gyakran miután a vőlegény küldöttsége a menyasszonyt kikérte; az esküvő után mindkét násznép saját lakodalmas házához tért vissza. Az újabb, rövidített lakodalomban a menyasszonyt az esküvő után már a vőlegény házához kísérik. Az eskető papnak sütemény- és italajándékot szoktak vinni. Az esküvő után a templom előtt – e században már ritkán – paptáncot járt a két násznép és a hívatlanok. (házasságkötés szokásköre).

Ételküldés:
A lakodalom folyamán a szülői ház reggelit, ebédet vagy vacsorát küld a menyasszonynak vagy a vőlegénynek.

Exogámia:
Társadalmi szokás, mely megköveteli vagy javasolja az egyénnek a saját csoportján kívüli személlyel való házasságkötést, ill. ennek érdekében kényszerítő körülményeket teremt. Az egyén csoportja lehet társadalmi, gazdasági vagy lokális jellegű. A magyar paraszti társadalomban az (exogámiának különböző formái ismertek. Megkülönböztetünk rokonsági exogámiát: a vérrokonoknak tiltották az összeházasodást harmadíziglen, vagyis harmadik unokatestvérig bezárólag. Hagyományőrző vidékeken, ahol a rokonságot számon tartották ötöd-, hetedíziglen is, a házasodási tilalom ezek ismeretéig terjedt ki. A legközelebbi rokonsággal a házasságkötés bűn (vérfertőzés). A rokonok a szokás ismeretében egy másik csoportból választották házastársukat, ezekkel kerültek exogám viszonyba. A lokális exogámia a századfordulóig gyakori volt a magyar nyelvterület egyes vidékein. Elsősorban a Ny-Dunántúlon Göcsejben, az Ormánságban a Nyitra környéki, Ipoly mellék magyaroknál és az ÉK-i megyékben, Erdélyi egyes vidékein. Az említett vidékek mind sűrű hálózatú, kis lélekszámú falvak, melyek az exogámia következtében szoros rokoni kapcsolatba kerültek egymással. A nagy exogám tájegységeken belül általában három-négy kisebb falu szorosabb exogám egységet alkotott, de ezek a kis csoportok is házasodási körzeteik változó határával összefüggtek az egész területtel. Az ún. exogám vidékeken a legények házasodás előtti aktív tájékozódási ideje a farsang volt, amikor is csapatostól keresték fel a szomszéd s a távolabbi községeket. Rendszerint mulatságokra, farsangolásra, lakodalmakba mentek, de vásárlás, munkavállalás ürügyével is sorra járták a szomszéd falvak lányos házait. – Tisztán exogám falvakról, vidékekről nem beszélhetünk, inkább csak exogám tendenciáról. De még ezeken az exogám területeken is megtalálható a falvak összeházasodásának gyengébb, gyakorlatilag nem érvényesülő, de jelenlevő rosszallása is (endogámia). Az exogámia általában az endogámiával együtt jelentkezik, például az összeházasodó, tehát exogám községek a paraszti rétegeken belül endogámok, vagyis szolgalegény társadalmi helyzetéhez illő leányt választ magának a szomszéd faluból is. Ugyanezt elmondhatjuk a dunántúli nemes családokról is, kik farsang idején a „harmadik megyébe” is elmentek lánynézőbe, de csak osztályukon belül házasodtak. A lokális exogámia célja a rokonság kiterjesztése, erősítése is volt, csakúgy, mint az iparoscsaládoknál, kik távolabbi, kereskedelmi kapcsolataikat szívesen erősítették meg gyermekeik összeházasításával.

Farkasebéd:
1. Aranyebéd.

Feheltánc, fejeltánc:
A vőfély tánca, mellyel táncos párokat jelöl ki.

Fejelporkolás:
A menyasszonyi ágy egyik ellopott párnáját (fejelét) átdobálják a tűz felett.

Fejfokosok:
A lányos ház asszonyvendégei, akik maskaránakmaskarának öltözve látogatnak el a vőlegényes házhoz.

Fejszések:
Hívatlan vendégek.

Fejviselet:
Férfiak és nők, ill. a gyermekek fejét fedő viseletdarabok bizonyos szabályok szerint váltogatott – nőknél a hajviselettel, is összefüggő – együttese. Míg a férfi-fejviseletben a divathatások egymásutánját, a női fejviseletben több helyütt ezek egymásra rétegződését figyelhetjük meg, aminek következtében nemcsak az egymást követő korosztályok, hanem a családi állapot megkülönböztetésére is mód nyílt az eltérő leány- és asszonyfejviselet segítségével. Nemcsak egy-egy személy vált élete során többféle fejviseletet, de maguk a fejviseletekek is gyakran változtatják formájukat. A széles peremű férfikalap 2–3 nemzedéken belül pörgére cserélődhet, a nőiek pedig nemegyszer nemzedékenként váltják egymást. Új formák, új díszek jönnek divatba. Létezik olyan fejviselet, melyet csak egyetlen nemzedék életében hordtak. – A paraszti fejviseletnek a 19. sz.-ra hozzávetőlegesen kialakult rendszerét a polgárosodás bolygatta meg, előbb a férfi-, majd éppen az állapot- és rangjelző szerepe miatt nehezebben változó női fejviseletet a városi divathoz közelítve.
1. férfifejviselet: A magyar fejviseletben a téli báránybőr sipka mellett az évszázadok folyamán különböző nemez fejfedők váltogatták egymást. Legkorábbi típusuk a süveg, amelyet csak a 19. sz.-ban szorítottak ki végérvényesen a kalapok. Ezek első formái a széles karimájú, később a pörgekalapok, a századforduló végén csak idős parasztemberek és pásztorok fejviseletében maradtak meg. A különböző tájakon különböző divathatásokra kialakult fejfedők formája viselőjük korára, finomabb vagy gyengébb minőségű anyaga vagyoni állapotára, viselési módja életkorbeli és társadalmi hovatartozására is utalt. A tollal, bokrétával, szalaggal díszített kalap pl. csak legényt és fiatal házast illetett meg. A kalapot csak házasember hordta otthon is (legény nem), csupán étkezés előtt, alváshoz és a templomban tette le. Amint az asszonyt főkötője; a férfit kalapja kísérte el a koporsóba is. (kalapdísz)
2. női fejviselet: A paraszti leány- és asszonyfejvieletet a nemesi fejviselet mellett, amelyből az alapformák, pl. a párta és a kontyfőkötő öröklődtek, a polgárosodás Ny-i divatformákkal bővítette, mint a német főkötő és a pintli. – a; leányfejviselet: a kislány haját főkötőbe, kis sapkába, gyöngyös sapkába (Rimóc) szorították, mihelyt azonban a haja fonhatóra megnőtt, hajadonfőtt járatták, a nagylányok, hajadonok hajviseletét azonban csak bizonyos kortól, pl. az iskola befejezésétől követhette. A kalotaszegi lányok konfirmálás után pártát viselhettek, s ezért pártás lányoknak is nevezték őket. – A magyar leány fejviselet jellemző ünnepi darabja volt a párta, de a múlt században bevezették már a homlokbársony viselését, a menyasszonyi fejék pedig koszorú lett. – A leányoknak templomba hidegben, melegben egyaránt hajadonfőtt illett járni. A hajadonfőtt járó lányok az erős nap és a hideg ellen kendőbe bugyolálták fejüket. Néhol a kendőviselet szerves tartozéka is lett a leányfejviseletnek (Boldog). A megesett leányok fejét pedig országszerte asszony módra bekötötték. – Az általános szokástól eltérően a múlt század közepén Tolna m.-ben leányok is viseltek főkötőt, Erdélyben pedig nagy karimájú szalmakalapot, fekete felhajtott karimájú férfikalapot. – b; asszonyok fejviselete: a lakodalom éjszakájától, a kontyolástól az asszonyt megillető és számára kötelező alkatrészei a főkötő és a fejre való ruha voltak. A fejviselet attól függően, hogy helyi szokás szerint az előhajat vagy a hátihajat hangsúlyozták, alkalmazkodott a hajviselethez. – Az új asszonyt korábban a fátyol, újabban az újmenyecske-főkötő különböztette meg korosabb társaitól. Egy-egy viseletcsoporton belül a főkötők és a fejrevaló kendők szinte jelrendszert alkottak, színűkkel, díszítettségükkel utalva viselőjük korára, állapotára, a viselés alkalmára.

Feladás:
A házassági szándék nyilvános és hivatalos bejelentése.

Felemelés:
Az új házasember avatása úgy, hogy barátai felemelik a mennyezetig.

Felvetett ágy:
A menyasszonyi ágy hagyományos formája 6-9-12 párnával, lepedővel és rajtuk dunnával.

Fennálló asszonyok:
Alakoskodók a menyasszony kikérésekor, vacsora alatt.

Fillérezés:
Múlt századi szokás, melynek keretében a vőlegény rokonaival egy gazdánál saját költségén mulat.

Fodrozás:
A vőfély botjának díszítése. vőfélybot

Fonáska:
Megfonni való kendercsomó.

Főkötő:
Csupán asszonyokat megillető, a férjes nőt jelképező, fejet borító öltözetdarab. Rendeltetése szerint különböző anyagokból készült, egy-három darabból alakították, szabott részeit homlokpánt és hátlap szakkifejezéssel jelölik. A főkötő tartozéka volt még – felerősítési módja szerint – a korcba fűzött főkötőfűző vagy a homlokszorító szalag. A főkötőt csipke, pántlika, gyöngy díszítette vagy kivarrták. – Funkció szerint két részből állt: alsó és felső főkötőből. Az alsó a hajkonty (konty) leszorítását szolgálta. Aszerint, hogy a kontyot csak fedte, vagy a konty formáját is alakította és rögzitette, puha főkötő, ill. kéregfőkötő szakkifejezés jelöli. A puha főkötőt vászonból, gyolcsból, más egyszerűbb anyagból is szabhatták és csak ritkán díszítették. A félgömb vagy kúp formájú kéreg anyaga lehetett fa (mint a göcseji, hetési fakonty és a rábaközi kobak); lehetett keménypapírhoz ragasztott vászon (mint a mezőkövesdi és hasznosi tok, ill. hegyeskonty), de készülhetett formázott keménypapírból (miként a D-dunántúli kápli vagy az ormánsági kácsis). Ugyancsak keménypapír karika az aszódi karima vagy a bujáki konty. Mezőkövesden, Szentistvánon szalmafonatból, Tardon bőrből készült alsó főkötőt is hordtak. A kéregfőkötőket vagy a hajhoz erősítették, a kontyra varrva, tűzve (Dunántúl), vagy puha alsó főkötővel, homlokszorítóval, esetleg kendővel kötötték le. – A felső főkötő két alaptípusát különböztetik meg: a 17. sz. közepén a főnemesi női viseletben kialakult a hajkontyot borító, de az előhajat láttatni engedő ún. kontyfőkötőt és a 18. sz. végétől terjedő, az előhajat is fedő, eredete után német főkötőnek is nevezett felső főkötőt. A kontyfőkötők finom vászonból, gyolcsból, lyukashímzéssel, rátéttel (Kisalföld, Közép-Dunántúl) vagy selyemből és más finom matériából is készülhettek. Lágy anyaguk miatt sokszor kéregfőkötőn viselték őket. Kéregfőkötőre, esetleg drótvázra feszültek részben a necc (Békés, D-Dunántúl) és a csipkefőkötő, pl. aranycsipke (Felföld) felső főkötők is. A kevesbé díszes felső főkötő egyszerűbb kiadásban alsó főkötővé válhatott. – Az újabb debreceni főkötő, a kaskétli fekete, ritkán viola, ill. fehér selyem, bársony is lehetett. Az alföldi mezővárosokból debreceni, kecskeméti főkötő néven indult hódító útjára, majd több soros fodrosra húzott csipke vagy selyempántlika dísze miatt tarjagos (Kunság), budréjos, rakott (Erdély) jelzővel leginkább az alföldi és az erdélyi ref. magyarság körében terjedt el. Míg a kaskétli esetleg egyszerűsödve, de lényeges formai változás nélkül maradt meg, ill. veszett ki végül, a kontyfőkötők között az alakítások új változatokat hoztak létre. Ezek létrejöhettek úgy, hogy a felső főkötőt véglegesen rádolgozták a kéregfőkötőre, ill. a puha felső főkötőt eleve kéregpapírral merevítették (Felföld), de az egyes alkatrészek is sokszor funkciójukat veszítve, megnagyobbodva megváltoztatták a felső főkötő külső megjelenését. A korábban egyszerű madzag főkötőfűző pl. a D-Dunántúlon 5–6 cm széles, fülszerűen visszahajtott, díszített pánttá szélesedett, a homlokszorító, a fejszorító vagy közép pedig keménypapír karikává záródott. Ez utóbbi a Felföldön homlokcsík néven díszszalaggá, összefüggő sora rakattá (Kazár) módosult az ünnepi felső főkötő alatt. A felső főkötő legújabb típusát azok képviselik, amelyek az alsó főkötő fölé előre elkészített, rögzített, hátrakötött fejkendőből alakultak felső főkötővé, vagy utóbb már korábbi formájukat utánozva ki is szabták őket. A legismertebb ezek közül a ludányi „singolt, vasalt” farkas- vagy kacsafarkú fékelő, a kiskomáromi füles-, sarkos- vagy farkosnecc vagy a szakmári fityula. De a hátrakötött kendő előre rögzített formában az alsó főkötőre szerelve is felső főkötőt alkot a hollókői viseletcsoport menyecskéjénél (fejviselet). – Ünnepi felső főkötő az újmenyecske-főkötő, melyet a lakodalom éjszakáján először felkontyolt asszony fejére tettek. Ezt csak meghatározott ideig, pl. az első gyermek megszületéséig viselhette az új asszony. Megkülönböztetettséget általában anyagának megválasztása pl. aranycsipke (Felföld), vagy a többihez viszonyított túldíszítettsége jelezte, mint a barcasági homlokszorító helyett a menyecskepántlika használata. A menyecske az általánosan használttól eltérően szabott, ill. más fejviseleti darabbal kiegészített is lehetett. Legszebb példaként a mezőkövesdi fekete fátyollal viselt suta és a hollókői viseletcsoport menyasszonyi koszurúval felszerelt nagyféketői említhetők, amelynek hátlapját dús szalagdíszítés is borította. – A leginkább ünnepeken használt felső főkötők küzül a korosodó asszony a díszesebbeket lassan elhagyta, az idős asszony már csak a legegyszerűbb alsó főkötőt viselte, s mint halotti főkötőben, abban is temették el. A főkötő fölött, alkalomtól függően, fejkendőt is viseltek. – A főkötő általában kis sapka megnevezéssel, a gyermeköltözet tartozéka is volt, amelyet az áll alatt megkötöttek, s a fület is takaró széles homlokpántjával a fej védelmét szolgálta.

Frekvencia:
Társaság, gyülekezet, násznép a vőfélyversekben.

Futás, rituális:
Népszokások gyakori rítuseleme. Funkciója többféle lehet. Gyakori formája pl.
1. a körbenfutás. Akár a körüljárásnak, a körülfutásnak is célja lehet a gonoszűzés, a járvány távoltartása, a nyáj mágikus védelme; a féregűzésben, jóslásban is szerepe van a ház körüli futásnak.
2. A célja lehet az analógiás úton való serkentés: azzal az elképzeléssel, hogy a gyors emberi mozgás a természet erőit, az égitestek mozgását vagy a növényzet fejlődését is serkenti. Délnémet és osztrák területen pl. az álarcos alakoskodók futása a kora tavaszi időszakban a termékenység biztosítását szolgálta; általában a kora tavaszi ünnepkör álarcos alakoskodóinál gyakori az előírt futás. – A keleti egyház lakodalmi szertartásában a fiatal pár az eskető pappal együtt körben fut a templomban. A magyar lakodalmi szokásokban lakodalmi verseny.
3. Rituális módon játszódhat le a versenyfutás is, amikor a versenyzők az évszakok vagy az óév és újév képviseletében jelennek meg; a pünkösdikirály-választás formája is lehet versenyfutás (pünkösdi királyság). Szerepe van a versenyfutásnak az európai aratóünnepeken is; rendezhetnek továbbá versenyfutást a holtak tiszteletére is. Ma a futás a tavaszi ifjúsági játékok egyik jellemző mozgásformája, azonban a mai sport- és szórakoztató játékok közül néhány eredetileg mágikus rítus lehetett.

Fürdés:
A népszokások gyakori rítusa, ill. rítuseleme; a népi gyógyászat alapvető mágikus eljárása. A jelképes „tisztulást”, egészségvarázslást és szépségvarázslást szolgáló fürdés és mosdás legfontosabb időpontja a nagypéntek volt, de újév, vízkereszt, húsvét és Szent György napjához is fűződött ilyen szokás (katartikus rítusok); és nevezetes ilyen alkalom volt az újszülött első fürdetése (fürösztés). Mindezek elsősorban a víznek régóta tulajdonított gyógyító-tisztító erején alapultak, de gyakran kaptak szerepet bizonyos vízbe helyezett mágikus tárgyak is (pl. szépségvarázsló mosakodás almáról, újszülött fürdővizébe helyezett tojás, só, vastárgyak stb.). A gyógyító célú fürdés esetén elsősorban ezeken és a fürdés mikéntjén volt a hangsúly. Ez lehetett önálló művelet is, gyakran azonban más gyógyító eljárásokkal társult. Pl. a szemverést gyógyító fürdés többnyire vízvetés vagy a mérés kísérő eljárása; önálló eljárás volt viszont gyakran az agos gyerek fürdéssel való gyógyítása, továbbá a különböző ízületi bántalmakra és bőrbetegségekre használt fürdés (pl. tarlóvaras beteget tarlófőzetben, keléseset szénamurva főzetében, ótvarast széksós vízben, bárányhimlőst dohánylevél főzetében, sebes bőrű beteget bab, kukorica, krumplihaj főzetében fürdettek stb.). A fürdővízbe helyezett hatóanyagok sora igen változatos (régen is az volt a boszorkányperek tanúsága szerint); növényi, állati és ásványi eredetű termékek egyaránt szerepeltek (csalán, agyagos föld, kékkő, harmat, cserefahéj, libaláb stb.). Gyakran tisztán mágikus jellege volt a vízbe helyezett tárgyaknak: pl. kilenc sírról hozott fű, kilenc vakondtúrás földje, hétféle szemes termény, talált lópatkó, úrnapi sátorfű stb. Legkimódoltabb országszerte a szemverést gyógyító fürdés volt, de más betegségek kapcsán is sokféle mágikus kísérőcselekménnyel találkozunk. Ilyenek pl.: szótlanul hozott víz, madár át nem repülte folyóból hozott víz, a művelet háromszor vagy kilencszer való elvégzése vagy imával, keresztezéssel, köpéssel, ráolvasással való kísérése. Sokszor előírt sorrendben kellett a beteg tagjait lemosni; néha csak – jelképesen – homlokát és nyelvét kenték meg vízzel. Gyakran ivott is a beteg a fürdővízből. Elterjedt kísérője volt a gyógyító fürdőnek (főleg gyereknél) a pendely vagy kötény visszájával való letörlés, valamint a fürdővíz járatlan helyre öntése (nehogy a betegség a belelépőre ragadjon).

Füstölés:
1. a paraszti háztartás sózáshoz kapcsolódó uralkodó hústartósító eljárása. Disznóölés után majdnem az egész húst és a tartós töltelékeket füstölik, az Alföld kivételével következetesen a szalonnát is. A marha-, a juhhús, a szamárhús, a liba konzerválása nálunk ritka, füstölése a disznóhús módján történik. Tiszai kishalászok saját maguknak olykor 5-6 kilós halakat is füstöltek. Parasztháztartásban gyakori volt a túró, de itt és a pásztoroknál egyaránt ritkább a sajt füstölése. A hús helye a hagyományos tüzelőberendezésű parasztházakban a füstjárta padlás, ill. a szabad kémény. Régebben mindenfelé használatosak voltak léckeretes, vesszőfonatos füstölthústartók, amelyek a húst a padláson a macskáktól védték.
2. beégetés,
3. a füstölés a magyar népi hitvilág egyik alapvető mágikus eljárása, ill. népszokások gyakori rítuseleme. Igen régi, elterjedt, Európaszerte sokféle célra alkalmazott cselekmény. Sok esetben csak hiedelemtartalom nélküli hatásfokozó kísérőcselekmény, de gyakran világos a gonoszűzés gondolata (pl. boszorkány, ördög távoltartása). Általános elterjedését és fennmaradását elősegítette az egyházi ritusokban betöltött szerepe, valamint az a tény, hogy fizikai tulajdonságai miatt önmagában is elűző lehet. Igen régóta tulajdonítanak a füstölésnek gyógyító hatást is. A népi gyógyászat sokfajta gyógymódjának tartozéka, ill. önálló gyógyító eljárás Európa-szerte, de főleg D- és DK-Európában. A rontó célú füstöléshez bizonyos rontó hatásúnak vélt tárgyak elégetése, füstre akasztása is tartozik. Ilyen módon ártani lehet másik személynek (a hit szerint őt marja a füst), ill. oda lehet idézni a rontó személyt (tej). Alkalmazási területei a magyar nyelvterületen: a) rontás és a betegségek elhárítása az állatállománytól: istálló körülfüstölése Szent György napján vagy tehénellés alkalmával; az állatok első tavaszi kihajtása alkalmával a marhák füstölésen át való vezetése; a ház körülfüstölése olyan alkalmakkor, amikor boszorkánytól lehetett tartani, így elsősorban Szent György és Luca napján (bekerítés). - b) Rontó célú füstölést elsősorban tudós pásztorok alkalmazták, más jószágának a legelőn való szétszélesztése céljából; de ezzel szinte egyező módszerek voltak ismertek a szétszélesztés megelőzésére is (pl. koponya vagy köröm égetésével gerjesztett füst). - c) Gyógyítás: elsősorban tehénrontás, szemverés, ijedtség és az állatok veszettsége szórványosan szívbántalmak, ízületi bántalmak, nehéz szülés, tehéntőgy begyulladás stb. esetén; ritkábban pedig mint betegségmegelőző eljárást alkalmazták bizonyos naptári ünnepeken (pl. Balázs napján alma héjával füstöltek torokfájás megelőzésére, vagy himlő megelőzésére a Szent Iván-i tűz fölé tartották a csecsemőt). A füstölést vagy a lepedővel letakart beteg alatt végezték, vagy a beteget (gyakran háromszor) körüljárva; általában ima vagy ráolvasás kíséretében. Rontásnak tulajdonított bajok vagy szemverés és ijedtség esetén volt elterjedt, hogy a rontónak vélt személy ruhadarabjából, hajából tettek a parázsra más szerekkel együtt. Gyakori füstölőszerek voltak a pókháló, tömjén, disznóganaj, különböző füvek (pl. úrnapi sátorfű), szentelt barka, szentelt búza (szentelmények), tetőből kihúzott nád, ajtófélfából vágott szilánk, karácsonyi morzsa, továbbá különböző patikaszerek. Gyakran nem magán a szeren, hanem származási helyén volt a hangsúly (pl. kilenc gyümölcsfa ága, sírról hozott föld stb.). Gyakori volt a piros kukorica csutkájával való füstölés. A gyógyítók gyakran adtak a hozzájuk forduló betegeknek ismeretlen tartalmú, előre elkészített füstölőt, a használat módját pontosan előírva. Marhák veszettsége esetén általában a nyáj füstön való áthajtását alkalmazták. A boszorkányperek tanúsága szerint mind a gyógyító, mind a rontót megidéző füstölés a múltban is általánosan elterjedt volt, a legkülönbözőbb füstölőszerek használatával együtt.

Gazda:
1. a parasztgazdaság tulajdonosa, a termelés irányítója, a család feje. A gazdának a vagyona állatai, földje, munkaeszközei voltak. A nincstelen földnélküli sohasem gazda. A gazda földdel bíró paraszt, a telkes jobbágy utóda. A jobbágytelek nagyságától függően az I. világháborúig általánosan használt kategória volt a telkes, egész helyes, háromnegyedes, félhelyes, féltelkes, negyedes gazda, amely a vagyoni állapot szerinti megkülönböztetés folytán egyúttal rangsorolás, presztizsjelző is volt. A paraszti rétegződés új kategóriái az I. világháború után a kis- és nagygazda. A kisgazda kategóriához számíthatók mindazok az önálló parasztgazdák, akiknek akkora birtokuk volt, hogy azon önálló gazdálkodást folytathattak, más gazdaságában nem dolgoztak, viszont a saját gazdaságukban elsősorban saját családi munkaerővel végezték el a munkát, és idegen munkaerőre csak időnként vagy mellékesen szorultak. Ide kell számítani a nagyobb haszonbérlőket, valamint azokat, akik törpebirtokukat bérlettel egészítették ki. A nagygazdák birtokuk nagysága miatt a családi munkaerő mellett idegen munkaerőre szorultak. A nagy- és a kisgazda réteg magatartásformában sem volt egységes. A kisgazdának és családjának minden idejét és erejét a munka kötötte le, tevékenysége a puszta megélhetésre irányult. A nagy gazda már csak irányította a mezőgazdasági munkát, cselédeit ellenőrizte. Haszonélvező volt, jutott ideje gazdakörbe, kávéházba járni, posztóruhája, aranyórája, könnyű kocsiszekere megmutatta rangját. A kisgazdáktól, cselédektől távoltartotta, elhatárolta magát (pógár).
2. az elszegődött cselédek, felfogadott bérmunkások, ledolgozási viszonyba kerülő felesek, harmadosok stb. felfogadó munkaadója, akit országszerte szinte általánosan gazduramnak szólítottak.
3. az együttélő nagycsaládok feje, a család legidősebb férfitagja volt, tisztét haláláig viselte. A családtagok engedelmességgel tartoztak neki, a család minden egyes tagját joga volt megszidni, testileg megfenyíteni, a bűnöst bizonyos időre vagy véglegesen elűzhette a család kötelékéből. A családtagok tisztelettel közeledtek hozzá, jelenlétében a család asszonyai csak suttogva beszéltek, nem nevettek, akkor szólították meg, ha elkerülhetetlen volt. - A családi vagyont egyedül csak ő kezelte, nála volt a pénz. Ő rendelkezett a gazdasági termékek, állatok, készletek felett; vásárra ment, kereskedett. A család élelmiszerkészletét, felhalmozott javait őrizte, pl. a palócoknál a gazdánál volt a „hambár” (kamara) kulcsa, amelyben a szemes termények egy részét és az élelmiszereket - liszt, szalonna stb. - őrizték. Általában nem tartozott senkinek számadással, képessége és természete szerint őrizte, gyarapította vagy kisebbítette a család küzös vagyonát. - Ha elöregedett, rendszerint az utána következő legidősebb férfit, fiát vagy öccsét vette maga mellé, kinek tanácsát esetleg kikérte, de a döntés joga, a szellemi irányítás élete végéig övé maradt. - A társadalom felé a családot a gazda képviselte: hatósági ügyekben ő járt el, a törvény elé ő állt családtagjai helyett. Ha családjából valaki helytelenül cselekedett, őt is szégyen érte, ezért éberen ügyelt a családtagok viselkedésére, pl. ellenőrizte a vallási szertartások gyakorlását, beleszólt az asszonyok, a lányok ruházkodásába. Vasárnap délután a Bibliából vagy imádságoskönyvből olvasott fel a családtagoknak. - Feladata elsősorban a gazdasági munkák megtervezése, gyakorlati megszervezése, irányítása, az elvégzett munkák ellenőrzése, a javak őrzése volt. Munkaköre és tekintélye mentesítette minden határbeli és nehezebb udvarbeli munka alól. Tisztsége, társadalmi rangja ruházkodásában is kifejezésre jutott, pl. egyes vidékeken subát csak ő hordott, míg a család többi férfitagjai ködmönt vagy szűrt; a lajbiján, ujjasán nagy ezüstgombok mutatták tekintélyét. - A gyermekek irányításában, szellemi nevelésében a gazdának jelentős szerepe volt, ő mesélte el a falu, a család történetét, mondáit, tudatosította a helyes magatartást, kialakította gondolkozásmódjukat, értékrendjüket. - A gazda halála igen gyakran a nagycsalád újraszerveződését vagy felbomlását vonta maga után. - A feudális jellegű nagybirtok - még a jobbágyfelszabadítás után is - a gazdákon keresztül fegyelmezte a családokat, irányította a szolgáltatásokat, alakította a közvéleményt.
4. a legénycéh vezetőjének, a legénybírónak helyi neve.
5. lakodalmi gazda

Gazdaasszony:
1. A gazda felesége. Elsődleges munkaterülete a háztartás, az udvar körüli munkák. A kisgazda feleségének minden idejét és erejét a ház körüli és gazdasági munka kötötte le; nemcsak főzött, mosott, veteményezett, de a mezei munkákra is kijárt. A nagygazdák feleségei cselédet tartottak, a feladatuk elsősorban a munka megszervezése és ellenőrzése volt. Bár a gazdasszony is végzett házi munkát, cselédei a piszkosabb, nehezebb munkát elvégezték helyette. A mezőre soha nem járt ki. A helyi szokás is befolyásolta a gazdasszony munkaköreit. – 2. az együttélő nagycsalád legidősebb nőtagja, rendszerint a gazda felesége. A gazdasszony volt a közvetitő a nagycsalád feje, a gazda és a család nőtagjai között. Hatalma sokkal korlátozottabb volt, mint a gazdáé, csak az asszonyoknak, lányoknak és a még nem munkaképes gyermekeknek parancsolt. A menyecskék (meny) élete, boldogulása a családon belül a gazdasszony természetétől függött; jól vagy rosszul bánt velük természete vagy kedve szerint. Testileg is megfenyíthette őket, de nem űzhetett el senkit a családi kötelékből. A nagycsaládban a gazdasszony feladata volt a főzés az egész család számára, menyei csak a kenyérdagasztásnál, vízhordásnál, tűzrakásnál, mosogatásnál segítettek neki. Ugyancsak kötelessége volt a nagycsalád összes gyermekének a felügyelete, amíg menyei a határban dolgoztak. A tehenek, baromfiak gondozása, a veteményeskert művelése is nagyjából rámaradt. A közös asszonyi munkákban: szövésben, fonásban, tollfosztásban stb. szintén részt vett, irányította és beosztotta a munkát. Segítsége az utána következő legidősebb asszony, rendszerint legidősebb fiának felesége, az „első menyecske” volt. A család vagyonából övé volt a tej, tojás, baromfi piacozással járó haszna. A kamra felett, amelyben az élelmiszerek voltak, ő rendelkezett. A mátraaljai palócoknál a 19. sz. végén még csak ritkán volt a gazdasszony kezében a kamra kulcsa, ezt is a gazda őrizte, de a gazdasszony hatalma itt is egyre jobban nőtt. A családi vagyon kezelését, a pénz beosztását és hasznosítását a gazda általában a gazdasszonnyal is megbeszélte. Családtagjainak a gazdasszony vette a vásárokon a szükséges ruhaneműt, ünnep előtt ő adott a legényeknek kocsmázásra pénzt. A gazda halála után, ha a nagycsalád nem vált szét, a gazdasszony vette át a család irányítását, de a család legidősebb férfitagjainak bevonásával vezette a gazdálkodást. Polgárosultabb egykés vidékeken hatalma megnőtt, nemegyszer nagyobb lett a férfiakénál, „hangja is a gazda fölé emelkedett”. – 3. a nagygazdák, úri házak házvezetőnője. – 4. a summások szakácsnője. – 5. főzőasszony: a lakodalomra sütő, főző asszonyok a lakodalmas családok rokonai, szomszédai, műrokonai közül, ill. olyan specialista, aki a többi, ebben kevésbé gyakorlott asszony munkáját vezeti és összefogja, ellenszolgáltatás fejében.

Gesztus, (lat. „taglejtés, testmozdulat”):
Olyan kifejező testmozgások sorozata, amely a közösség tagjai számára hírértékkel bír az egyén lelkiállapotáról, ki nem mondott szándékáról, véleményéről. A lélektani szakirodalom a gesztusokat metakommunikációként értelmezi. Rendszerint önkéntelen megnyilvánulás, de közlést tartalmaz, melyet a társadalom többi tagja minden nehézség nélkül megért. Sorozatos előfordulása gesztikuláció, személyhez kötve gesztúra. Értelmezésével és osztályozásával újabban a kommunikációelmélet foglalkozik. Az emberi viselkedés tagolatlan folyamata többszörösen rétegzett. A viselkedés bármely mozzanata bizonyos közlést tartalmaz, a társadalom többi tagja értelmezi, megérti a cselekvéseket. Ebben az értelemben minden viselkedést informatívnak tekinthetünk, s csak akkor nevezzük kommunikatívnak, ha benne az információ átadásának szándéka is megnyilvánul. Az informatív és a kommunikatív viselkedés megkülönböztetése egyértelmű a jelzésnek, mint a közlés anyagi hordozójának és a jelnek, mint a kommunikációs folyamat egységének a megkülönböztetésével. Az emberi beszéd az a viselkedési forma, amely kifejezetten kommunikatív funkciókat lát el, s egyben más kódok metanyelveként is felhasználható. A nyelv mellett van másfajta kommunikatív viselkedés is, ilyenek a plasztikai művészetek, melyekben a közleményeket vizuális terminusokban kódoljuk; az akusztikus kódban a zene; a kinetikus kódban a mozgások, a „tánc nyelve” és végül a távolsági viszonylatokat beállító proxemikus viselkedés. A vízuális csatornán érkező jelek közül a kinetikusok abban térnek el a plasztikai (szobrászat, festészet) kommunikáció jeleitől, hogy a kinetikus jelrendszerben kódolt közlés elemei időben bontakoznak ki. A gesztusok ezek közé tartoznak. A gyímesi csángó keserveseket szinte mozdulatlan fejtartással, merev arccal éneklik, annál árnyaltabb és egyénibb a dallam és szöveg előadása. A mulatónótákat és táncnótákat viszont fel-felkapott fejjel, fenyegető ujjmozdulatokkal, esetleg összekapaszkodva, hajlongva stb. éneklik, a mondanivaló háttérbe szorul. A gesztus kérdését a mesemondónál vizsgálták behatóbban. Az egyes típusok közül főként az ún. vizuális és motorikus előadó él vele. Többféle szerepe van: 1. cselekvést, folyamatot, esetleg tárgyat ábrázoló, leíró, utánzó mozdulat (a mesemondó megmutatja valaminek a magasságát, köszönéskor lekapja a kalapját, verekedés elmondásakor levegőbe üt stb.); – 2. bizonyos belső jelenségekre (jellem, érzés, lelki folyamat) utaló jelképes mozdulat (ujjával homlokára bök, ha hősének valami eszébe jut, fenyeget, int, a tehetetlenség jeleként tenyerét kifelé fordítja stb.); – 3. közeli személy, tárgy bekapcsolása a mese menetébe (pl. egyszerű rámutatással); – 4. nyomatékoló, magyarázó mozdulat (pl. ököllel asztalra csap stb.). A mesei előadás vagy annak jelentős része teljes egészében is épülhet a mimikára (pl. amikor egy történetben süketnémával beszélgetnek), ez azonban kivétel. A gesztus életre kelhet a test egésze által (testtartás, ülésmód, járás), kifejeződhet testrészek (kar, kéz, ujjak, fej) révén, vagy megjelenhet az arcon (szemöldökfelhúzás, kacsintás, ajkbiggyesztés). – A gesztusok leggyakrabban a verbális-vokális közléseket kísérik, azokat értelmezik, aláhúzzák, „jelentőségteljesen” elmélyítik (vagy éppen ellenkezőleg a gesztus éppen ellentétes értelmű, mint a szóbeli közlés, s ezzel erős expresszív hatást lehet kelteni). Mivel a gesztusok a kulturálisan beidegződött viselkedési repertoár részei, igen sok olyan gesztus van, amely csak egyes népeket, népcsoportokat jellemez, de vannak rasszokra jellemzők is (pl. csók) és még több általános, pánhumán gesztus (pl. sírás, nevetés). Ezeknek ismerete és helyes használata a mindennapi életben hasonlatos a nyelv használatához. Ezért beszélnek egyes kutatók az ún. gesztusnyelvekről (kétségtelen, hogy az indiai táncnak van egy kialakult mozdulat- és gesztusnyelve, hasonlóan a japán No-drámának is, s az európai civilizáció napjainkban kialakította az országúti autózás nyelvét is. A hagyományos magyar paraszti kultúra leggyakoribb gesztusai a köszönést kísérő mozdulatok; továbbá a mulatást, éneklést, mesélést kísérő gesztusok.

Gólyaalakoskodás:
Gólya utánzása, megjelenítése; az állatalakoskodás gyakori formája. Elsősorban a farsangi felvonulás maszkos alakoskodói között, a fonóházi játékokban és a lakodalom színjátékszerű jeleneteiben fordul elő gólyaalakoskodás. A gólyát alakító legény lepedőt borít magára. Fejmagasságban fából faragott gólyacsőrt tart. Ez két részből áll: a nyélhez erősített felső és a mozgatható alsó részből. Az utóbbi mozgatásával utánozza az alakoskodó a gólya kelepelő hangját. A gólya szárnyát a játékos hátán a lepedőre akasztott két fekete rongy jelképezi. Mo.-on főleg az Alföldön, K- és É-Mo. területéről, Erdélyből ismeretes számos példa a gólyaalakoskodásra. A gólyaalakoskodás a közép-európai és D-európai dramatikus szokásokban is megtalálható.

Gonoszűzés:
Népszokások több formában megnyilvánuló rítuseleme. Célja valamilyen ártó lény vagy általában valamilyen baj, rontás távoltartása. Az eredeti rontáselhárító (rontás elhárítása) cél általában nem tudatos, sok cselekményt másodlagos magyarázatokkal vagy teljesen cél nélkül, csak a szokáscselekmények hagyományos részeiként gyakorolnak. Leggyakoribb kezdő alkalmakkor (pl. újév, farsang), továbbá az emberi élet átmeneti rítusaiban (átmeneti rítusok, pl. lakodalom, keresztelő). Változatos formákban nyilvánulhat meg: katartikus rítusok, zajkeltés, tűzgyújtás, füstölés, körüljárás, ekehúzás, rituális.

Gögyü:
Házasság közvetítő asszony (rendszerint rokon).

Gyalogsátán:
A tervezett házasság létrehozásában közvetítő szerepet betöltő asszony.

Gyalogszarka:
A tervezett házasság előkészítésében és létrehozásában közvetítő szerepet betöltő személy (rendszerint rokon).

Gyertyás tánc:
Gyertyás tánc a 17. sz.-tól ismert szertartásos lakodalmi tánc (lakodalmi táncok). Leginkább az É-i területeken maradt fenn, de ismerték az Alföldön és Erdélyben is. Rendszerint éjfélkor járják, a fektetést és kontyolást megelőzően. Menyaaszonykikérő táncnak, menyasszonyfektető gyertyás táncnak és néhány Komárom megyei községben árgyélus-táncnak is nevezik. Alakváltozatai gyakran keverednek az osztótánccal és a menyasszonytánccal. Kísérő dallamai nemritkán páratlan ritmusúak. Számos formaváltozata ismert: vagy csak a vőfély járja a menyasszonnyal, vagy három nyoszolyólány is a párjával, s igen gyakran az egész násznép is. Járják kör mentén párban, összefogódzkodva nagy körben, csigavonalban, a vőfély vezetésével. Gyakran nemcsak a vőfély tart a kezében 1-3 szál gyertyát, hanem az összes résztvevő is. A tánc egyes szakaszai közt a vőfély rigmust mond, és sorban elfújja a gyertyáit. Az utolsó elfújása után kiszökteti a menyasszonyt, a násznép pedig - kiáltozás, szaporaság kívánása közben - a menyasszony után dobja a többi gyertyát. Apor Péter szerint a 18. sz. elején ismerték külön az előbbi rituális-mágikus formát (szövétnekes tánc), melynek végén, a menyasszony szöktetésekor ágyúval lőttek, de járták más formában is mint szórakoztató társasági táncot. A gyertyás tánc Ny-európai párhuzamai, ill. előzményei (gyertyás, fáklyás branle) ugyancsak ismeretesek.

Gyiós kendő:
Kendő, amelybe ajándékot, a többi között diót csomagolnak; a menyasszony anyja küldi a vőlegény rokonságának.

Gyöngyösi koszorú:
Gyöngyökkel díszített menyasszonyi koszorú, egykor csak a nemesi menyegzőkben.

Gyűrűzés:
A szülök és a rokonok jelenlétében tartott nyilvános tanúságtétel arról, hogy a fiatalok házasságot fognak kötni.

Had:
Egy nemzetséghez, nagycsaládhoz tartozó emberek összessége.

Hagyomány:
A közösségi magatartásformák és objektivációk nem örökletes programja, a kultúra invariáns-rendszere, a kultúra grammatikája. A hagyomány jelenléte emberi közösségek létének feltétele; az élők világában egyedül emberi közösségek sajátja, amennyiben ezek élettevékenységét a genetikai kódokban rögzített programokon túl olyan szimbolizált jelrendszerek irányítják (pl. a nyelv), amelyek a megtanulás-elsajátítás folyamatában válnak a különféle típusú (szociális, etnikus) közösségek tagjainak birtokává, szervezik ezek viselkedését (társadalmi szokás). A hagyomány nem egyéb tehát, mint e szimbolizált jelrendszerek összessége. Helytelen az a néprajzi irodalomban megtalálható gyakorlat, amely a hagyomány köznyelvi értelmét megszorítás nélkül elfogadja, az „ősi”-vel, „örökség”-gel, a tudományszak kutatási tárgyával azonosítja.

Hajnal kiállítás:
A kézfogó napján hajnalban énekszóval hívják össze a rokonokat, majd együtt mennek be a menyasszonyos házba (főleg a Zombor vidéken).

Hajnaltánc, hajnaltüze járás:
Tűztánc a lakodalom hajnalán.

Hálóágy:
Ágy mindennapi használatra, az első éjszakán ebbe fekszenek a fiatalok.

Halott lakodalma:
Fiatal lány vagy legény halálakor (általában 14-28, 30 éves korig) az átlagostól eltérő szertartásos szokások éltek, amelyek több mozzanatban is megegyeztek a lakodalmi szokásokkal (lakodalom). A halott lakodalmának megülése a halál utáni élet, ill. a visszajáró halott képzetköréből ered: általa mintegy megadják a halottnak, amire szüksége van és ami jár neki, egyben megóvják magukat esetleges ártó szándékától (halál, lélek). A szokás nagyjából az egész magyar nyelvterületen egyformán ismert volt, legtovább és legépebben a K-i, és ÉK-i területeken maradt fenn. A lakodalmi jelleget a viselet őrizte meg legtovább. Az eladólány halottat menyasszonynak öltöztetve - általában tiszta fehérben, ritkábban rózsaszínben, koszorúval és fátyollal - ravatalozták fel és tették koporsóba, kezébe jegykendőt adtak. A legény halottat ünneplő ruhába öltöztették - szórványosan vászoningbe és gatyába, fekete posztómellénybe -, kalapjához vagy melléhez virágot, esetleg vőlegénybokrétát tűztek. A fiatal halottnak (ha nem volt szeretője) vőlegényt, ill. menyasszonyt választottak, koszorúspárokat állítottak, helyenként a halottat is megszemélyesítette valaki. A koporsót ilyen temetésen általában kézben - rúdon - vitték; lányét lányok, legényét legények, helyenként épp fordítva vagy párosan, ill. felváltva, de az azonos neműek vették fel először (többnyire három vagy négy, esetleg hat pár). Kifelé eső karjukra vőfély-, ill. jegykendőt kötöttek, amelyet néhol a sírba dobtak, általában azonban ajándékba kapták ugyanúgy, mint lakodalomban (lakodalmi díszek és jelvények). - Szórványosan az egész nyelvterületről ismert - elsősorban r. k.-oknál - a fiatal halott zászlós temetése: a koszorúslányok, esetleg párok vagy az azonos neműek rögtönzött, ill. templomi lobogókat vittek a koporsó előtt (az utóbbit néhol kendővel díszítették). A hétfalusi csángóknál (Brassó környéke) a fiatalok felöltöztettek egy fenyőágat kendőkkel, szalagokkal, tetején virággal - a neve tebe - és elmentek kikérni a halottat, mint lakodalomkor: „Én is vőlegény (menyasszony) vagyok / Már indulni akarok / Most jöjjön a nász népe / Szomorú menyegzőre...” (életfa). A rögtönzött, ill. alkalmilag díszített lobogónak lakodalmi párhuzamai is vannak más népeknél is (pl. altáji népeknél azonos funkcióban). Részben hasonló a románok halottas fenyője (bradul murtului stb.), de más hiedelemháttérrel (ti. a halott párját jelképezi). Az ilyen lobogók használata talán valamilyen áldozati szertartás maradványa. A menet élén néhol szűzpárnát visznek, lány halottnál (Nagyalföld r. k. falvai). Néhány adat szerint zenész - olykor banda - is részt vett a fiatal halott temetésén és torán (főleg DK-Alföld, Erdély egyes részein). A századfordulón még többfelé előfordult, hogy a halottat kísérő fiatalság a sírnál, ill. a temetőkapuban és a halotti toron táncolt, ami a halott lakodalmának szerves része lehetett korábban. Kálmány Lajos szerint az Arad megyei Magyarpécskán a Rákóczi-induló hangjaira a legények vagy eladólányok temetése után, a múlt században és még a 20. sz. elején is táncoltak a falu legényei a temetőben. Valószínűleg hasonló funkciója volt annak a halottas játékkal egybekötött táncnak is, amelyet egy felvidéki városban látott a Magyar Simplicissimus szerzője (1683). Utalnak a halott lakodalmára a siratóénekekben és a búcsúztatókban (halott búcsúztatása) is, pl.: „Elmentél, itthagytál bennünket... Húsz éves korodba... Drága kedves menyasszonyunk...” (Bihar); „...drága kis lejányom... nézd meg milyen díszbe jöttek a lejányok a temetésedre! / Ezek visznek téged arra(j)a hosszú(j)útra” (Kolozs); „...Elhervadott mennyei vőlegény fijam...” (Nyitra). Az utóbbi szöveg utal a szokás középkori eredetű, keresztény magyarázatára: a halál menyegző Krisztussal, ill. a mennyországgal. Ilyen értelmű Mikes Kelemen erdélyi főúr kijelentése is, aki „az Üdvözítő Krisztusban” adta férjhez lányát, torát pedig reggelig tartó tánccal, lakodalomként ülte meg (1686). - A halott lakodalmának szokása egész K-Európában ismert; az utóbbi századokban leginkább a szláv népeknél, de megtaláljuk finnugor és altáji népeknél is. Nevezetes Marco Polo leírása a (közép-ázsiai) tatárokról: a fiatal legény és leány halottról képet készítettek, amelyet körülhordoztak, majd elégettek, hogy egybekeljenek a másvilágon; azután megülték lakodalmukat. Maszúdí a kazár sztyeppe népeiről írja (10. sz. eleje), hogy a legény halottnak feleséget adtak. Némely finnugor nép megszemélyesítette - vagy bábuval helyettesítette - a halottat, aminek nyomai a magyar népszokásban is fennmaradtak, a korábbi századokban pedig (a 18. sz. elejéig?) még elterjedt lehetett. - A halott lakodalmának irodalmi ábrázolását találjuk Arany János A varróleányok c. költeményében. (még: táncalkalmak)

Halottas játék:
Temetést utánzó, halotti szertartárt parodizáló alakoskodó (alakoskodás) dramatikus játék. A magyar nyelvterületen széles körben elterjedt szokás, amelynek több előfordulási alkalma ismeretes. Főleg a lakodalom és a farsang hagyomány körébe tartozik. 17. sz.-i feljegyzések szerint tényleges temetés alkalmával is gyakorolták a szokást: tánccal, zenével kísérve játszották a halottas játékot egy magát halottnak tettető személy körül a halott házában, ill. a temetőkertben. A Nagyalföldön elsősorban lakodalom alkalmával, másutt inkább farsangkor fordul elő. A Nagyalföldön a temetést parodizáló játék igen kedvelt volt, és lakodalom aligha fejeződött be a halottas játék bemutatása nélkül. A szereplők férfiak voltak. A női szerepeket is férfiak alakították. A halottas játék szereplői a halottat alakító játékos, a pap, a kántor, a halott felesége és gyermekei. A „halottat” lócára, létrára, asztalra stb. fektetve vitték be a lakodalomba, amelynek résztvevői nagy érdeklődéssel fogadták és nézték végig a jelenetet. A halottas játék egyik legfontosabb részét a pap beszéde alkotta, amely a valóságos gyászbeszédek felépítésének, fordulatainak a mintájára készült, vaskos, obszcén kifejezésekkel megtűzdelve. Az obszcenitás a játék cselekményében is megmutatkozik. A pap beszéde közben a halott családtagjait alakítók jajgatnak, a feleség a halott penisét fogdossa. A phallost rendszerint kukoricacsővel, csutkával, botdarabbal, sárgarépával imitálják. A játék több variánsában a halott feltámasztására, életre keltésére történik kísérlet. Megjelenik a csodadoktor, aki napraforgószárból készített injekciós tűjével - amelyből lisztet fúj ki - éleszti a halottat. - A farsangi időszakban bemutatott halottas játékok rendkívül változatosak. Farsangkor a halottat nemcsak élő személlyel, hanem igen gyakran szalmabábbal, döglött állattal, a koporsót helyettesítő lefelé fordított tekenővel alakítják. A halott eltemetésének mozzanataiban is lényeges különbségek mutatkoznak. A halottas játékok egyes variánsai (farsangtemetés, bőgőtemetés) húshagyókedden fordulnak elő a farsangi felvonulásban. Ezekben a tél, a farsang eltemetésének, elmúlásának gondolata jut elsősorban kifejezésre. A játékhoz szöveg, halotti prédikáció ritkán kapcsolódik. A halottat alakító személyt, szalmabábot, tekenőt stb. végigviszik a falun, és a falu végén beletemetik a hóba, a szalmabábot elégetik vagy széttépik (téltemetés). K-Mo.-on, elsősorban a szatmári falvakban a halottas játékot a fonókban mutatták be. A szatmári fonóbeli halottas játék fő vonásaiban a nagyalföldi lakodalmi halottas játékokkal egyezik meg. A Nagyalföldön és K-Mo.-on a halottas játéknak elsősorban a temetési szertartást parodizáló formái ismeretesek. A halottas játék párhuzamai Európa-szerte ismertek, különböző alkalmakkor (virrasztáskor, karácsonykor, farsangkor, pünkösdkor stb.) (még: rabvágás)

Haluska:
A levestészta - csík - neve nógrádi tájakon.

Háromtánc:
A menyasszonytáncneve a Zobor-vidéken.

Hazahajtás:
1. Aranyebéd.

Hazai leányasszony:
A menyasszony szokásos megnevezése Erdélyben, főleg a székelyek körében. Az elnevezés a bukovinai székelyek nyelvében is megőrződött.

Házasság, Frigy:
Társadalmilag elismert törvényes viszony férfi és nő között, amelynek alapja a gazdasági együttműködés (esetleg közös vagyon), erkölcsileg elfogadott (esetleg előírt) szexuális érintkezés és utódok létrehozása. – A magyarság, akárcsak az európai kultúra szférájához tartozó többi nép – a kereszténység felvétele óta – monogámiában él. A monogámia alapja a kiscsalád: férfi + nő + utódok. A magyar parasztság körében a házasságnak a társadalmi jelentősége igen nagy volt. A közösség számára új rokoni csoportosulás lehetőségét, új családi összetételt; a rokonság, tágabb értelembe vett család számára számbeli, vagyoni és munkaerő-növekedést és az utódok létrehozásának a lehetőségét jelentette. Az egyén számára gyökeres változást hozott, amely nemcsak a társadalomban elfoglalt helyét, de családi státuszát, munkakörét, ruházkodását, egész magatartását átrendezte, megváltoztatta, megszabta. – A házasság előtti viselkedésnek a 19. sz.-i magyar parasztságnál nem voltak egységes erkölcsi normái. A lányok szüzességének megkövetelése egyes vidékeken, pl. a palócoknál igen szigorú volt, a legény házasság előtti önmegtartóztatásának kívánalma is előfordult. A moldvai magyarok a lakodalom után a menyasszony szüzességét bizonyító lepedőt az egész falu közösségének megmutatták. Országszerte nyomai vannak azonban a házasság előtti szabad szexuális érintkezésnek is, egyes vidékeken szivesebben vették feleségül a már teherbe esett lányt, aki termékenységét már a házasság előtt bizonyította. Nyomai vannak – főleg Erdélyben – a próbaházasság intézményének is, ahol a fiatalok – leginkább a legény szüleinél – hivatalos aktus nélkül együtt éltek, s csak ezután döntöttek mindketten, a szülőkkel együtt, a házasság törvényes megkötéséről. A házasság előtti, párválasztással kapcsolatos szokások (udvarlás, szeretőtartás), melyek az egész ország területén, formai megoldásoktól függetlenül, a szabad egyéni orientáción alapszanak, nem torkollnak minden esetben házasságba. – Míg az udvarlás főszempontjainak a szexuális érettséget és a testi épséget tekintették, addig a házasságot mint a házasulandókhoz kapcsolódó személyek, rokoni csoportok, társadalmi rétegek, lokális egységek (falurészek), falvak (endogámia, exogámia) érdekébe vágó aktust és alakító erőt, általában a házasságot kötő két személy akaratának háttérbe szorulásával kötötték meg. Jellemző erre, elsősorban az északi területeken ismert, de a valóságot tükröző kis történet: a legény hazajön a tavasztól őszig tartó legeltetésből, anyja ezekkel a szavakkal fogadja: Megházasítottunk fiam! Kit vettem el Édesanyám? – kérdi a legény. A férjhez adandó lánynak is igen csekély beleszólása volt jövendő férje személyének kiválasztásába. A lányok hozományának, örökölt részének növekedésével a 19. sz. utolsó harmadában nemcsak a család, a rokonság „rangja”, de a házasulandók családjának konkrét anyagi helyzete lett a leglényegesebb szempont a házasságkötésnél. „Föld földdel házasodik.” Az irányított házasság elleni akció volt a leánylopás (házasságon kívül elismert nemi kapcsolat), bár sok esetben ez is közösségi érdekeket takart. – A kihirdetésének, elfogadásának és megünneplésének aktusa a templomi esküvő, a lakodalom volt. A lakodalmi szokások, valamint a fiatal pár családban és a társadalomban elfoglalt helyzete arra enged következtetni, hogy az első gyermek születéséig a fiatalasszony nem volt teljes jogú tagja a családnak, vagyis a házasság tényleges befejezettségét az első gyermek születése adta meg. Az első gyermek születéséig a fiatalasszonyt menyecske névvel illették, részt vehetett a fiatalság mulatozásaiban, ruházkodása, hajviselete elüthetett a többi asszonyokétól, férje anyját az első gyermek születéséig más megnevezéssel szólította, az első gyermek kelengyéjét nem a férj családja készítette, a fiatal pár hálóhelye az első gyermek születéséig esetleges volt, a fiatalasszony munkái, kötelességei a család többi asszonyéitól különböztek stb. Ezek a szokások töredékesek, vidékenként változók voltak. A házassággal általában a nő került szorosabb kapcsolatba a férje rokonságával, belekerült férje nemzetségébe, hadjába, férje családjánál lakott. Ha nemescsaládból származó leány ment férjhez jobbágyivadékhoz, gyermekei jobbágy sorban maradtak. „Pendely nem nemesít” – mondták. Férje családtagjainak szólítása megtisztelőbb volt, mint a férj megszólítási módja a feleség rokonságához. A férfi helyzetét a házasság sohasem változtatta meg olyan mértékben, mint az asszonyét, bár a közösségben elfoglalt helye megváltozott, presztízse növekedett, házasember mivolta viseletében, külsejében is mutatkozott. A házastársak kapcsolatát befolyásolta az asszonyi nemnek mindenkori társadalmi megítélése. Általában az asszony, az „asszonyi állat” alacsonyabb rendű, oktalanabb lény volt, mint a férfi. Nem volt egyenrangú társ. Minthogy a házasság erkölcsi normáinak megtartását az egész közösség ellenőrizte, a házasságot a közösség által alkotott vélemény tartotta össze elsősorban, a gyakorlatban pedig a közös munkák, gazdasági gondok, a szexuális kapcsolat. Kiscsaládokban a nők helyzete – ellentétben a nagycsaládokban élő asszonyokéval – éppen önálló és jelentős munkakörük kapcsán elismertebb volt, a házastársak kapcsolatai szorosabbak. Ha az asszonyok nem kaptak házasságuk alkalmából hozományt, ill. kevesebbet, mint a férfiak, a kiscsaládon belül sem volt beleszólásuk a család gazdasági ügyeinek intézésébe. Kivételt képeztek azok a házaspárok, amelyek valamilyen formában bérmunkások voltak, vagyis summások, cselédek; hasonló volt a helyzet az iparosoknál. Az egykés társadalomban, ahol a vagyont igen sok esetben az asszony hozta a házasságba (vőség), az asszonyok szerepe megnövekedett, pl. a Sárközben kifejezetten asszonycentrikus családi életté fejlődött. – A házaspárok viselkedését egymás közt és a közösség előtt számtalan szokás szabályozta. Ezek egy része a családszerkezettel, a lakásviszonyokkal, valamint a nőnek és a férfinak a társadalomban elfoglalt helyzetével függött össze. A házassági hűséget elsősorban az asszony részéről kívánták meg, ennek megszegése igen nagy bűnnek számított, amely elkergetést, kiközösítést vonhatott maga után. A gyakori férfihűtlenséget bár megszólták, de nem ítélték el, a házastárs sem tehetett érdemileg ellene semmit. A törvényes válás igen ritka volt, archaikusabb vidékeken szinte ismeretlen, végső esetben különköltöztek, az asszony hazaköltözött, de ezt a helyzetet általában nem törvényesítették, még abban az esetben sem, ha más élettársat is kerestek maguknak. A vadházasságok megítélése vidékenként más és más volt. Általában csak a halál választhatta el a házastársakat. Az elvesztett házastársat a társadalmi normák szerint illett – függetlenül érzelmi állapotuktól – megsiratni a követelményeknek megfelelően és meggyászolni.

Házasságkötés étkezései:
A házasságkötés szokáskörének minden fontosabb állomásához ünnepi étkezés, lakoma is kapcsolódik. Ezek kifejezői a házasságkötés alkalmából egymással kapcsolatba kerülő embercsoportok egymás iránti kölcsönös jóindulatának és egyetértésének is (mint pl. korunk diplomáciai gyakorlatában is). – megkérés alkalmával a vőlegény küldöttségétől felajánlott ital elfogadása a lány beleegyezését jelentette a házassági ajánlatba, a vendégeket meghívó vőfély kulacsából inni a lakodalomra meghívás elfogadását. A leánykérés, eljegyzés étkezése csak a szertartásos cselekmények lebonyolítása és a megállapodás után következett. A lakodalmi étkezések a házasságkötés étkezéseinek legfontosabbjai.

Házasságkötés szokásköre:
Azon cselekmények sorozata, amelyeket házasságkötés érdekében végeznek a helyi közösségi hagyomány által meghatározott formában a házasságra lépő személyek, ill. ezek családjai és általuk erre felkért személyek a házassági szándék megszilárdulásával kezdődően. A házasságkötés szokáskörének a néprajzi gyűjtés megindulása óta megfigyelhető formája számos, korábban jogi, szokásjogi jelentőségű cselekményt foglal magában. Ezeknek a 19., sőt 20. sz.-i lokális paraszti társadalmak még jelentőséget tulajdonítottak, holott a társadalom vezető rétegeinek gyakorlatában már háttérbe szorultak. Az egyházak, majd 1894 óta az államhatalom által megkívánt, a házasság törvényességét biztosító formaságok is a házasságkötés szokáskörének mozzanatait képezték. A házasságkötés szokásköre célja a megkötendő házasság elismertetése a helyi társadalommal, a társadalom képviselőinek minél teljesebb (kis közösségekben teljes) bevonásával. A hagyományos szokásformákhoz való ragaszkodás, és azok nagyszabású megrendezése a reprezentáció lehetőségét nyújtotta a parasztcsaládoknak, akik ezzel egymással versengve éltek, sőt napjainkig is élnek. A házasságkötés szokásköre alapvető cselekményei: a megkérés, az eljegyzés, a házasságkötés. Az utóbbi beépült a lakodalomba, amelynek folyamán megtörténik a menyasszony és a hozomány átadása, az elhálás (menyasszonyfektetés) és a házas állapot közhírré tétele és elismertetése. A hiedelmekkel (hiedelem) gazdagon átszőtt paraszti gondolkodás mágikus eljárások sorával kívánta biztosítani az ismeretlen, földöntúli hatalmak jóindulatát az új házaspár iránt, amelyek esetleges rosszindulatának a néphit szerint az átmenet időszakában fokozottan ki voltak téve. A házasságkötés szokásköre, különösen annak fő eseménye, a lakodalom népszerűségét és fennmaradását előmozdította az a tény, hogy a paraszti életben a mulatság, evés-ivás kimagasló alkalma volt, sokoldalú esztétikai élményt nyújtott, mintegy a helyi kultúra eredményeinek seregszemléje volt, nagy arányokban való megtartását lehetővé tette a közösség anyagi hozzájárulásának gyakorlata. Jelenlegi kultiválásában az utóbbi szempontok dominálnak, s az értelmüket vesztett szertartásos cselekmények üres formai díszítőelemekké lesznek, majd feledésbe merülnek. – A házasságkötés szokásköre Európa népeinél a hasonló körülmények befolyása miatt lényegében egységes, bár a Ny-európai fejlődés gyorsabb tempója révén ott néhány száz éve elmúltak az olyan jelenségek, amelyek K-Európában szinte általánosan jellemzőek maradtak a 19–20. az. fordulójáig. A lényeges cselekmények sorának – amelyeket nem kis mértékben állami és egyházi előírások, továbbá a főúri rend ünneplő szokásainak példája szabályozott – azonossága mellett a részjelenségek különösen sokszínű képét látjuk még mo.-i viszonylatban is, lokális fejlődések eredményeképpen. (álmenyasszony, asszonyavatás, búsanya, búsapa, csigacsinálás, esküvő, gazdasszony, hazai leányasszony, házasságkötés étkezései, házasságközvetítés, háztűznéző, hérész, hívatlanok, hozományvitel, jegyajándék, jegyesség, kásapénz, kontyolás, kunkapitány, lakodalmas ház, lakodalmi alakoskodás, lakodalmi díszek és jelvények, lakodalmi gazda, lakodalmi kalács, lakodalmi konyha, lakodalmi mulatság, lakodalmi tisztségviselők, lakodalmi tűz, lakodalmi verseny, leánynéző, legényjáró napok, menyasszonyfektetés, menyasszonytánc, menyasszonyvitel, menyasszony búcsúztatása, menyecske, nászajándék, násznagy, násznép, nyoszolyóasszony, nyoszolyólány, örömanya és örömapa, párválasztás, pozovics, szűrkitétel, tyúkverő, udvarlás, vőfély, vőfélybot, vőlegény)

Házasságkötési ajándék:
Nászajándék

Házasságközvetítés:
Idős asszonyok (olykor férfiak) tevékenysége, amellyel a párválasztást, házasságkötést (házasságkötés szokásköre) elősegítették. A helyi kereslet-kínálat ismeretében ajánlották a házastársnak való személyt. A házasságközvetítők legismertebb tájnyelvi elnevezései: cődörasszony, csoszogó, gügyü, gyalogsátán, gyalogszarka, nanás, kérő, kommendálóasszony, köszköpű, követasszony, pemetasszony, pokolpemét, susogó, szeméttipró, szörző, tudató asszony. Az érdekeltek és szüleik egyaránt fordultak hozzájuk. Eredmény esetén díjazták, ill. természetben jutalmazták őket. Tevékenységüket különösen szükségessé tette az exogámia mint társadalmi gyakorlat, ill. a település szórt, tanyás volta, ami a fiatalság találkozását korlátozta. Olyan társadalmakban is, amelyekben nem volt szükség egyének ilyen feladatokra való specializálódására, idős személyek rendszerint részt vettek a párválasztás és a házasságkötések befolyásolásában.

Háztűznéző:
Leány vagy a legény házának, környezetének megnézése. a leánynak és hozzátartozóinak látogatása a leendő vőlegény házánál. A háztűznézőre akkor volt szükség, ha a legény anyagi viszonyai nem voltak ismertek a leányos család előtt. Nemegyszer előfordult megtévesztési kísérlet ilyenkor: mások vagyonát, kölcsönkért ingóságait mint magáéit mutatta be a legény családja. (
Hérész, hőrész, kishérész, nagyhérész, öreghérész, visszahérész:
A menyasszony vendégeinek látogatása a vőlegényes háznál, a többnapos lakodalmak különböző időszakaiban. A lakodalom befejező aktusainak egyike: a menyasszony násznépének látogatása a vőlegényes háznál. Több napos lakodalomban a második napon történt, minthogy célja a háztól elvitt, menyecskévé lett menyasszony megtekintése (menyasszonyfektetés), erre mutat a kárlátó elnevezés. (A mai megrövidült lakodalomban gyakran esik az első, egyetlen nap estéjére.) A hérészek nagyméretű lakodalmi kalácsot visznek magukkal, amelyet a menyecske, ill. a segítő lakodalmi tisztségviselők kínálnak, ügyelve arra, hogy a kalácsból és díszeiből mindenkinek jusson. A hérészt megkínálják, majd együtt mulatnak. (házasságkötés szokásköre)

Herőce:
A lakodalom egyik szertartásos sült tésztája.

Heverőágy:
Díszágy, azonos a felvetett ággyal, melyet nagyon ritkán használnak.

Hiedelem:
Olyan vallási képzet, amely nem tartozik a hivatalosan elismert egyházak vagy vallási rendszerek által elfogadott hittételek közé (babona). – Az egyik vallás szemszögéből nézve egy másik vallás képzetei is hiedelemnek foghatók fel. E névvel illetik továbbá az európai (s a magyar) parasztság rendszert nem alkotó vallásos képzeteit, kozmogóniáját, előírásait, tilalmait. E paraszti hiedelmek többféle összetevőből jöttek létre, egy részük régebbi pogány világképek maradványa, mások egyházi hittételekből torzultak hiedelemmé. Új hiedelmek is létrejönnek feltűnő, felindulást keltő jelenségek magyarázataként, pl. természeti katasztrófák vagy háborúk alkalmából, vagy olyan esetekben, amikor érthetetlen vagy kikerülhetetlennek tűnő társadalmi jelenségekkel találkoztak (ilyen volt pl. a tüzes indzsellérről szóló, a múlt században létrejött hiedelem).

Hirdetés:
A házassági szándék hivatalos bejelentése a templomban (általában három alkalommal).

Hirdető ruha:
A menyasszony hagyományosan előírt öltözete, amit a három hirdetés alatt a templomban visel.

Hitbér, Jegybér, Móring, Móringbér:
Az a díj, amelyet a férj a házasság megkötése és teljesítése esetére ígér a feleség részére, ill. a leány a maga részére kikötött. A hitbér jogilag megfelel az írott hitbér fogalmának, de annak ellenére, hogy szinte az egész magyar nyelvterületen inkább a németes kifejezése ismert, nem azonos a fogalom a német eredetű Morgengabe-val, aminek a célja a házasság elhálásának a jutalmazása volt. Leggyakrabban a dunántúli területen, a Felvidéken fordult elő, ritkábban Erdélyben és az alföldi lakosság körében; a múlt század végével a szokásra vonatkozó adatok gyérülnek, de ma is előfordul. A hitbért a házasság megkötése előtt általában írásban, sokszor házassági szerződés formájában kötötték ki. A megállapodást a menyasszony és a vőlegény, valamint 2-4 tanú írta alá és azt a jegyzőnél, vagy ref. községekben az anyakönyvi iratokat kezelő lelkésznél helyezték letétbe. A megállapodás körülményei és feltételei a helyi szokás szerint változtak. Sok helyen (pl. az Alföld déli részén) csak második házasság esetén kötöttek ki hitbért, más helyen a kölcsönösség uralkodott, tehát a vőlegény javára is szólhatott (viszonthitbér). Esedékességének feltétele rendszerint az volt, hogy a házasság gyermektelen legyen és a férj vagy a feleség halálával érjen véget. Összege a szokástól és a vagyoni viszonyoktól függött; a férj javára szóló hitbér általában fele volt annak, amit ő ajánlott fel. Nem változtatott a szokás lényegén az sem, ha nem a vőlegény, hanem szülei, esetleg rokonai vállalták a kötelezettség teljesítését. Sok helyen nemcsak pénzben állapították meg, hanem ingóságban vagy esetleg ingatlanban is. Siklóson (Baranya m.) pl. a nő leginkább ágyneműjét kötötte le. A hitbért sokszor tévesen azonosítják a hozománnyal (hozomány) vagy a nászajándék fogalmával.

Hívatlanok, lesők:
Lakodalmas vendég, aki nem kapott meghívást. A helyi lakosság lakodalomra nem hivatalos, de az iránt érdeklődő tagjai. A lakodalom vonulásai alkalmával az utcára kiállva, a lakodalmi mulatság idején a lakodalmas ház körül vagy annak udvarán szemlélték az eseményeket. Olykor étellel, itallal kínálták meg őket. Részükre olykor külön rövid táncot engedélyeztek (lakodalmi táncok). Régebben ezen a táncon a hívatlanok („szűrösök”) igen sok helyen – főleg az Alföldön – álarcosan jelentek meg, mint szűrösök, törökök, s igyekeztek inkognitójukat távozásig megőrizni, az álöltözetet gyakran oltalmul használva vaskos csínytevéseikhez (lakodalmi alakoskodás). Némely helyen szervezett legényküldöttségként jelentkeztek („beköszöntő legények”, Hajdúnánás), felköszöntötték az új párt, s megtáncoltatták a menyasszonyt és barátnőit. A hívatlanok tánca a törökös kivételével külön táncformát nem jelent. pördítés

Hívogat, hívál, hídos, híkászol:
A menyegzős családok megbízásából meghívja a lakodalom vendégeit.

Hívogatás:
Vendégek meghívás útján való értesítése a lakodalom idejéről és helyéről.

Hóhéros:
Lakodalmi játék.

Homlokbársony:
Az előhajat leszorító fekete, tarkón megkötött bársonyszalag. Polgári hatásra a múlt század derekán jelentkezett a leányok hajviseletében. Hajlekötő bársony (Erdély), bárta, bercica (Mezőség) elnevezéssel Erdélyben háromsoros formában (Alsó-Fehér m.) is ismert volt. Néhol (Kazár, Jászárokszállás) főleg eladóleány, menyasszony fejdíszébe beépülve (Sárköz, Lövéte) a századfordulót is túlélte.

Hozomány, Allatura:
Általában minden (ingó vagy ingatlan) vagyon, amelyet a nő hoz a házasságba a könnyebb megélhetés érdekében. Feudális jogunk szerint csak az az ősi ingó jószág volt hozomány, amelyet a nő a fivéreivel vagy szüleivel való osztozáskor kapott, vagy maga keresett és férjének átadott. Helyi formái, ill. nevei voltak: kelengye (Kalotaszeg), parafernum (Székelyföld), menyasszonyi ágy vagy menyasszony ládája, láda, tehát azok a tárgyak képezték a hozomány tárgyát, amelyeket a menyasszony ezekben kapott, kiházasítás, stafírung stb. Kezdetben, néhol századunkig, nem az ágy tartozott a hozományhoz, hanem az ágynak nevezett ágynemű. Az hozományágyat viszont a vőlegény volt köteles adni. Így a palócoknál az ágyszék elkészítése a vőlegény kötelessége volt; ha nem tetszett neki a menyasszony, az édesapja kényszerült rá. Tiszaigaron a nyoszolyát a menyasszony vitte, de a deszkát a vőlegény adta hozzá. Ugyanígy Szentistvánon is. Az utóbbi helyen ez még 1950 körül is érvényes volt. Nem kapott a nő hozományt és nem is követelhetett, ha szülei akarata ellenére ment férjhez, vagy nem járult hozzá munkájával annak megszerzéséhez. Sok helyen – és hosszú időn át – a hozomány csak egy darab jószágból állt, de rendszerint a szülők vagyoni helyzetével állott arányban az értéke. Néhol a szegényebb családok is rátarti módon gazdagot akartak játszani, és erejükön felül költekeztek a hozomány biztosításáért, a leány kiházasításáért. A hozományt ünnepélyesen vitték a házasságkötés alkalmával a legényes házhoz, ill. ahol a fiatal házaspár megtelepedni szándékozott, és ott közszemlére tették. Válás vagy a nő halála esetén rendszerint pereskedés folyt érte. – A hozomány kezelése és használata a férjet illette, de a feleség tulajdonában maradt, s a házasság megszűnésével őrá vagy örököseire szállt. Ha a házasság folyamán beruházták vagy elhasználták, a házasság megszűnésekor a szerzett javakból kellett pótolni. A hozomány tekintetében az özvegyet visszatartási jog illette meg, s a férj hitelezőivel szemben elsőbbséget élvezett. (hozományvitel)

Hozományvitel:
A hagyományos lakodalom egyik fő eseménye; a menyasszonyvitelhez kapcsolódik, ez az ún. ágyvitel. A menyasszony házánál a hozományt jól láthatóan helyezik el. A vőlegény és kísérete a menyasszony kikérésekor a hozományt is kikéri, amelyet többnyire csak valódi vagy formális fizetség ellenében adnak ki. Általában szekerekre rakják, hagyományos rend szerint úgy, hogy díszes darabjai szépen érvényesüljenek. Gyakran maga a menyasszony is a szekéren utazik. A hozományvitel néhol járművek nélkül történik, ilyenkor asszonyok viszik az egyes darabokat magasra tartva, nemegyszer tánclépésekben. Az ünnepélyes hozományvitel egyik célja a hozomány bemutatása az egész falusi közösség előtt. Megérkezéskor ismét úgy helyezik el, hogy a násznép megtekinthesse. Újabban – kisebb arányú lakodalomban, régen is – a hozományvitel a lakodalom előtt vagy után, csekélyebb nyilvánossággal, a menyasszonyviteltől függetlenül történik. (házasságkötés szokásköre, lakodalom költészete)

Huppogatás:
A kézfogást megelőző este az ismerős legények a lányos ház előtt kolompolnak, tilót vernek, cserepet dobálnak, kiabálnak így hozzák a falubeliek tudtára az eljegyzést.

Ihesztők:
Maskarába öltözött legények, akik ijesztgetik a menyecskéket.

Ijó:
Ivó, azaz farsangi bál, ill. kocsmaház, amit erre a célra béreltek ki a legények.

Iparosdal:
Népi líránk különböző kisipari foglalkozásokhoz kötött csoportja, a kézműves iparosság életéről szóló és általuk énekelt dal. A magyar iparosdal-hagyomány szegényesebb volt az európainál, a 18–19. sz.-ban tartós német hatás alá került; a céhek fennállásáig (1872) virágzott. Gyűjtését eléggé elhanyagolták. A magyar iparosdal közbülső helyen van a paraszti népdal és az ipari munkásdal között; maga az iparosság fő közvetítője volt a magyar nótának és a különféle városi műdaloknak. Önálló csoport az ún. egyleti daloké; a régi réteg a céhélet ünnepélyes alkalmaihoz kapcsolódott, mint amilyen pl. a ládavitel (Atyamester, úrnak ím engedelmével Elvisszük ládánkat; maradjon békével!...), pénzgyűjtés (Ki adakozását ingyen kegyelméből E koszorú alá teszi jó szívéből...), bál (Nosza, Laci koma, cimbalmod zendüljön!...), avatás (Tanuló inasidőmet haladtam ...) stb. Többségük vőfélyrigmus (vőfélyvers) átalakítása, de vannak tréfás dalok (Mostan az iparosifjak Nagy urat játszanak...) is közöttük. Újabbak az iparosdalárdák műsorán szereplő zeneszerzői alkotások, köztük népszerű műdalok (Túl a Tiszán faragnak az ácsok...). A 17–18. sz.-tól sokasodtak meg a diákos-nemesi eredetű mesterségcsúfolók, melyeket a parasztság (Haragszom az olyan szóra, ki a mestert kigúnyolja; Három szabólegények; Nem kapálok, nem kaszálok, Asztalosinasnak állok...) és a kisiparosság (Cérna, olló, vasaló, Minden szabó naplopó; Mind a ketten pékek leszünk, Ha éhezünk, zsömlét eszünk; Sírhat az az édesanya, Kinek fia csizmadia ...) egyaránt átvett és más foglalkozások bosszantására énekelt. Az iparosság körében élt dalok többsége vidám mulatónóta (Hogyha a pék lakomát tart; Jó dolga van a kőmíveslegénynek; Kovács, bognár akkor hízik...), esetenként katonadalból átalakítva (Szép a csizmadia, mikor megy a vásárra...). Hasonlóan vidámak a foglalkozáshoz kötődő szerelmi dalok (Hajlik a bádog, Süssetek csak lányok; Kovács pengeti a vasat...). Kevés dal foglalkozik a kisipari munkával (Haja, haja, fel kell kelni, Mesterlegényt ébresztgetni. Három tinót meg kell nyúzni, Bőrét jól meg kell dolgozni...), ezt inkább beleszőtték a szerelmi és egyéb dalokba (Egész héten üti-veri a téglát, Szombat este öleli a babáját; Sáros kötő van előtte, Csörög a pénz a zsebébe...). A panaszdalok témája az otthontalanság (Azt a kutya mindenét a világnak!...), a rossz bánásmód (Sápadt vagyok, mint a nyárfa levele ...); némely daluk a mozgalmi dalok, közelebbről a sztrájkdalok közé sorolható (Beszüntették a munkát az ácsok; Mester úr, mi nem dolgozunk!...). (bányászdal, butellavers, faragószék nótája)

Iratkozás:
A házassági szándék hivatalos bejelentése.

Ivónóta, Itatónóta:
Népi líránk egyik műfaja, ivás közben énekelt alkalmi dal, mely a vendégeket bevonva, az iszogatás és a dalolás játékos szabályozásával is fokozza a hangulatot. A népköltészet kezdetibb fokán az alkalmi költészet egyik faja volt. Nem mindig választható el a kevésbé alkalomszerű bordaltól és a szórakoztató jellegű mulatónótától. Éneklési alkalmai nagyjából a bordaléval egyezők, még nagyobb idő- és térbeli eltéréssel, de alkalmanként bizonyos sorrenddel. Általában egy-két soros koccintók és köszöntők (Adjon Isten bort, búzát, békességet; Adjon Isten eleget ...) előzik meg; a göcseji körűköszöntőt a vendégek ivás előtt egyenként mondják el (Piros korsu, fejir bor, Mindjárt rám kerü a sor...); a hódmezővásárhelyi ún. sornóta az asztal körül ülő vendégek kor szerinti sorrendben előadott kedvenc dalát jelenti; az Ormánságban külön énekelnek előbb a férfiak (Möghat má a szüle...), majd a nők (Öreg embör nem jó zsáknak...) s végül együttesen (Jó bor teröm gyüdi högyön Nagyharsányba...). Az ún. itatók, sorba itatók rendszerint játékos, tréfás szokások és szertartások (felállva, keresztezett kézfogással, lefelé fordított szájú üveggel stb. való ivás) keretében hangzanak el; biztosítják, hogy senki ne maradjon ki az ivásból. A soron következőt egymásra mutogatva jelölik ki (Ez ivott, ez iszik, ez meg szomorkodik...) és dalba szövik a nevét (Imolácsi, mamolácsi, Most iszik a Feri bácsi (János bácsi), keljen föl!...); a pohár kiürítésekor kórus harsogja a refrént (Le, le, le vele! Most ivott ő kedvére, Váljék egészségére!). Alkalmi sorba itató lehet a verses abécé és a vele rokon lakodalmi dus: a vendégek a vőfély felszólítására tele pohárral a násznagy elé állnak, zenekísérettel éneklik el a nóta valamelyik szakaszát (Bor, bor, bor, nincsen olyan bor; Tűz, tűz, tűz, nincsen olyan tűz; Víz, víz, víz, nincsen olyan víz...), utána koccintanak, isznak, majd tovább lépve sorban felköszöntik az idősebbeket. A sorba itató szerepét bizonyos esetekben a kánai menyegző is betöltheti, ilyenkor a benne előforduló biblikus neveket szokták kicserélni.

Jancsi:
Az ostor hegye ebben az összefüggésben: Csörög a kocsi, pattog a jancsi....

Jegyajándék:
A leány a legénytől (és fordítva is) különböző, többnyire jelképes ajándékot (kendőt, szoknyát, gyűrűt, stb.) kap. Két egymással házasságra lépni szándékozó személy kölcsönös ajándéka, amely házassági ígéretük kifejezője. Az eljegyzés alkalmával szokták átadni. A paraszti jegyajándékok között az utóbbi két évszázadban ismeretesek: textíliák – ruhaneműek, főleg ing, gatya, kendő (jegykendő) –; lábbeli; kés; pénz, amelyet szokás volt almába dugva is átadni; ékszer, elsősorban jegygyűrű. Az alföldi polgárosultabb területeken a kendő dobozszerű hajtogatásával készítettek csomagocskát a jegyajándékból. A jegyajándékok feltűnő elhelyezése, nyilvános viselése kifejezte a jegyesség állapotát, megrongálásuk, visszaküldésük annak felbontását. A jegyajándékról első hazai adat Kálmán király II. könyvének 15. törvénycikkében maradt ránk, aki elrendelte a jegyajándék adását az egyház színe előtt való házasságkötés alkalmával (házasságkötés szokásköre, nászajándék, női különvagyon).

Jegyben járás:
Az eljegyzés, vagyis a jegyváltás és a házasságkötés közötti időszak.

Jegyesgyűrű:
A jegygyűrű neve a XVIII. században.

Jegyespár:
A házasság szándékával egymással szemben elkötelezett két személy.

Jegyesség:
Két házasságra lépni készülő személy kapcsolata, akik egymással eljegyzést tartottak. A jegyesek neve a jegyesség idején mátka, ill. menyasszony, vőlegény volt (az utóbbi elnevezések sok helyütt csak az esküvő napján illették meg őket). A jegyesség kifejezője a jegyajándékok vagy egy részük nyilvános viselése volt. A jegyesség ideje alatt a legény korlátlanul látogathatta a leányt, akinek más legényekkel nem illett már nyilvánosan szóba állnia. Némely vidéken – különösen Mo. Ny-i részén – megengedettnek tartották a szexuális élet megkezdését a jegyesség folyamán. A jegyesség felbontása esetén a sértett fél a kapott jegyajándékot csúffá téve közszemlére szokta tenni.

Jegykendő:
Jegyajándék. Négyzet alakú kendő, melyet a legény gatyája korcában, nadrágja ellenzőjében (pl. Apátfalva, Csanád m.), mellénye zsebében viselt a lakodalomig, amikor ezzel kötötték hátra menyecskésen az új asszony fejét.

Kakasének:
Általában lakodalomkor, a vacsora alkalmával énekelték. Legrégibb szövegváltozata a Vásárhelyi Daloskönyvben van. Dallama a 16. sz.-i nemzetközi reneszánsz táncdallam, az ún. „volta” dallam variánsa. - A kakas a lakodalmi szimbólumok közé tartozik, a többnyire a lakodalom különböző rituális jellegű mozzanataihoz kapcsolódik; a menyasszony kikérésekor, átadásakor az ún. váltókakas; a lakodalmi kakasütés számos változata; sokhelyütt a kakas fejét rozmaringgal feldíszítették, és az új pár elé helyezték az asztalra. A kakasénekre Nyitra megyéből és Zala megyéből vannak leírásaink. A legrégebbi szövegváltozatban kakas helyett „fürj” szerepel. A szövegek jellemzője a tréfás, játékos refrén és a tréfás „osztogató” szöveg. Pl. „Fejit adjuk fejeseknek”, „A nyakát adjuk nyakasoknak” (Nyitra m.) vagy másik változatban: „Fejit hagyta tudósoknak, a kakas” „Nyakát hagyta kálomistáknak a kakas” (Kiss Dienes jogász gyűjtése, Pápa 1844). - A lakodalomban szintén a volta dallamra énekelték az ún. legényválogatót: „Egykor két lány virágot szedni...” Másodlagosnak tűnik az ének kapcsolódása a felnőttek és gyermekek körében egyaránt ismert a „kakasnyakvágás”, „kakascséplés”, „kakasütés” alkalmaihoz (kakasütés) (pl. vö. Réső E. S.: Hétfalusi kakasünnep). A szöveg egyébként a tréfás állatbúcsúztatókkal mutat rokonságot.

Kalács:
Hat évszázad óta a magyar parasztkonyha legrangosabb ünnepi tésztaétele. A sült tészták készítésének differenciálódása során a kelt kalács a kenyér különleges változataként ünnepi szerepet kapott. Erjesztőanyaga a 19. sz. végéig azonos volt a házikenyérével. Mindmáig előfordul, hogy a kalács csak formájában különbözik a mindennapi kenyértől: ugyanolyan tésztából lyukasra alakítják. Máskor csak alapanyagában tér el: ahol a mindennapi kenyér nem búza, a kalács búzalisztnek teljesen kenyér módjára készített tésztájából, kenyér alakban sül. Búzakenyeres vidéken ugyanígy készítik, csak a kenyérnél jobb lisztminőségből (szitálás). Az újkorban a kalács készítésénél uralkodik a tejjel dagasztott, gyakran tojásos, tehát gazdagabb összetételű tészta. Ez a „kalácstészta” alapanyag a parasztkonyhán nem fogalommeghatározó a kalácsétel tekintetében. Készítése egyszerűbbé vált, amikor a 19. sz. végén a sajtolt élesztő forgalomba került. Azóta gyakran készül belőle apró, töltelékes kelt tészta, buktaféle és hosszú mákos, diós rudak. Az ételek paraszti fogalomrendjében mindez nem kalács, amint a gyakran kalácstésztával készült töltelékes lepény és béles sem az. A középkori parasztkonyhán a legegyszerűbb gyúrt tésztából sült lepény, béles tölteléke folytán ünnepélyes volt, míg a kelt kalács töltetlenül, formája vagy minősége révén lett az. - A kalács sokfelé egészen a századfordulóig csak a legnagyobb ünnepek, karácsony, húsvét és a lakodalom süteménye, míg egyéb jeles alkalmakra csak lepény, béles, rétes készült. Akkoriban leggyakoribb volt a kalácssütés az Alföldön, ahol szombaton délután rendszeresen kalácstésztát csináltak, amelyből kalács is és lepény, béles is készült. A 19-20. sz.-i igen változatos paraszti formák tájilag differenciáltak. A kürtőskalács kivételével a kalács kemencében sült. Még ebben az időben is igen gyakran tepsi nélkül, egyszerűen a kemence fenekére bevetve. (Itt sült a Ny-dunántúliak hőkkön sült perec nevű kalácsa is.) Erőteljes viszont már az a törekvés, hogy edénybe tegyék, jobb híján sokszor kerek vaslábosba. A cserépből készült, bordás oldalú kalácssütő edény Ny-on és K-en más-más kalácsról tanúskodik. Ny-on a különleges összetételű kuglóf kísérője, amelynek készítése ekkoriban terjed parasztságunknál, mégpedig nyugatról kelet felé; az Alföld keleti vidékére még nem jutott el. Itt, a keleti Felföldön és Erdélyben bordás kalácssütőben közönséges kalácsot sütnek, ugyanazt, amit máskor a kemence fenekére, kerek pléhtepsibe vagy lábosba állítanak. Ekkoriban a kalácstészta alakításának, a kalács formájának következő alapváltozatai gyakoribbak: vannak kerek és hosszúkás alaprajzú, ill. telt, lyukas közepű és rácsosan alakított kalácsok, fonatlan és fonott formák. A fonatlan kerek kalács legegyszerűbb formája a cipó, amelyhez a tésztából kiszakított darabokat kenyér módjára a kemence fenekén sütik meg. Csak az edény formálja a kalácsot, ha a fonatlan tésztával megtöltenek egy sütőedényt. Ez ritkán szögletes, a kereknek viszont derékszögben és tompaszögben emelkedő oldalú, sima és bordás változatai is használatosak. Erdélyben gyakori az egyetlen hosszúra nyújtott tésztaszálból csigavonalban feltekert kalács. A fonott kerek kalács jellegzetes alföldi kialakításánál egy hosszú, megsodort, félbehajtott tésztaszál két ágát egymással összefonják, majd a fonadékot egy csomóba magasra felhajtják úgy, hogy a kalács talpát ugyanezen tésztaszál közepén hagyott fonatlan rész vagy a két vége keretezze. E forma leggyakoribb neve dúc. A fonott kerek kalácsot másutt többnyire egyenes fonadékból fogják össze úgy, hogy összekeljen. A fonadék legtöbbször három szál tésztából készül, de sokszor ennél többől, ill. csak kettőből is. A lyukas kerek kalács legegyszerűbb formaváltozata a lepénnyé alakított tészta, melynek a közepét kézzel átszakítják, és innen a tésztát úgy elhúzogatják, hogy sütéskor se keljen össze. Lyukas néven a Felső-Tisza vidékén gyakori. A DNy-Dunántúlon kedvelt az egyetlen megsodort tésztaszálból karikába összefogott perec. Gyakrabban készül a lyukas kerek kalács két vagy több szál tészta kereken összefogott fonadékából, talpát külön tésztaszál is keretezheti. A hosszú kalácsok többsége fonott. Leggyakrabban három szál tésztából, de vannak egyszerűbb és sokkal bonyolultabb alakításúak is. Ezeket többnyire tepsiben sütik, de a formát azzal is befolyásolják, hogy kitölti-e a kalács a tepsit, vagy nem ér hozzá a széleihez. Egyik változatának, amelynek fonata érett kalászra emlékeztet, igen elterjedt elnevezése búzafejes. A hosszú fonott kalács egyáltalán nem általánosan elterjedt forma. A századfordulón D-Dunántúlon (Baranya kivételével), az É-Tiszántúlon és keleten még hiányzott, ill. éppen csak terjedőben volt. Az egyes nagytálak általános ünnepi formái a századfordulón a következőképpen oszlanak meg: az ÉNy-Dunántúlon és az övezet Dunától É-ra eső folytatásában lyukas kalács és hosszú fonott kalács; az É-Dunántúl többi vidékén egyedül hosszú fonott kalács; a D-Dunántúl nagy részén lyukas kalács (perec és kukoris néven is) és fonatlan kerek kalács (cipó és pompos néven is); Baranyában az előbbiek hosszú fonott kaláccsal; az Alföldön leggyakoribb a fonott kerek kalács dúcformája és a hosszú fonott kalács együttese, amelyhez gyakran még harmadik forma is társult, vagy telt fonatú, vagy lyukas kerek. A fontos, fonatos elnevezés hol hosszú, hol kerek, hol lyukas kalácsot jelöl. A Felföldön leggyakoribb a fonott kerek és hosszú kalács társulása, de nem ritka a fonott lyukas és hosszú fonott kalács páros. A morvány szó elterjedésterületén e megjelölés általában kalácsot, tehát nem egy meghatározott formát jelöl. A Bodrogközben, É-Tiszántúlon és innen K-re a fonatlan kerek kalács az uralkodó. Ezt É-on cipónak, bordás edényben sült változatát Erdélyben tepsziakalácsnak is nevezik. Mellé a vidék nagy részén kürtőskalács társul. A formaváltozatok helyi kivitele az alkalmak hierarchiájához is igazodik. Ezen belül az Alföldön, a Felföldön nagykalács, kiskalács megkülönböztetés is volt. Az előbbi az elsőrendű kalácssütő ünnepek igazán ünnepélyes nagyobb kalácsa, az utóbbi az ugyanakkor keszített kisebbeket jelöli. A kalácssütés sűrűsödésével az új alkalmakra csak kiskalács járt. A nagykalács és kiskalács lehet azonos forma, csupán méretkülönbséggel, igen gyakran azonban jelentéktelenebb a méretbeli eltérés, viszont következetesen különbözik a megformálás. A lakodalmi szertartáshoz sokfelé olyan formájú, ill. kivitelű kalácsok kapcsolódtak, amelyek egyedül ilyenkor szerepeltek. A kifejezetten a menyasszony, az ifjú pár számára készült kalácsról való gondoskodás gyakran meghatározott személy feladata, a kalács a szertartásban külön szerepet kap, elfogyasztása előírt módon történik. E célra süthettek egy nagy ünnepen közönséges méretű, formájú, kialakítású kalácsot, de mindezen jegyeiben különlegeset is. Az előbbi esetben gyakran a belészúrt életfától lett a kalács különleges. Prémes kalácsnak a székelyek az életfával díszített, egyébként közönséges kivitelű lakodalmi kalácsot nevezik. A Felföldön a legutóbbi évtizedekig rendkívül nagy méretű, szögletes vagy kerek kalácsot sütöttek a menyasszonynak. Neve gyakran örömkalács, násznagykalács. A lakodalom kapcsán jelzőt kap sokszor az a közönséges kalács is, amelyet a vendégek hoznak a vendéglátáshoz való hozzájárulásként, ill. amelyből a hivatlanoknak osztogatnak. Így a nyoszolyókalács, menyasszonykalács, vendégkalács stb. elnevezések nem mindenütt azonos jelentésűek. Papkalács az eskető pap ajándéka, ugyanilyet kapott a polgári szertartást végző tisztviselő is. Könnyebb, kisebb lyukas kalácsot a lakodalmi menetben gyakran húztak a vőfélybotra, kulacs és üveg nyakára, a zenészek hangszerére. Sokfelé lyukas kalácsot csak lakodalomra sütöttek, a forma a fenti szokásokkal kapcsolatban még az utóbbi évtizedekben is erőteljesen terjedt. Nyugatról kelet felé terjedt el egy bonyolultabb kialakítású, 9 (helyenként csak 5) vékony tésztarúdból alakított kerek, rácsos-lyukacsos kalács. Ez az É-Dunántúlon, a Dunától É-ra és mélyen az Alföldre benyúlva is készült. Neve kalinkó, kacsos, kujcsos, ill. rostélyos, rostáskalács. A Tiszántúlon ablakos kalácsnak is nevezik. Itt ez az elnevezés egy másik, tőle eltérően nem fonott-hurkolt, hanem tésztacsíkokból ragasztott rácsos-lyukacsos lakodalmi kalácsforma nevével keveredik. - A kalács jobbágyszolgáltatásként a 14. sz.-tól jelentkezik a hazai forrásokban. A 16. sz.-i ilyen adatok Erdély kivételével az egész országot behálózzák. A kalács a latin szövegekben legtöbbször torta és circulus néven szerepel. A források ez időben kifejezetten fonott kalácsról is szólnak. A formáknak a 19-20. sz.-ból ismert teljes választéka és táji elrendeződése lényegesen korábbi időszakra nem vetíthető vissza. - Kalács szavunk közelebbről meg nem határozható szláv nyelvből származik. A szó az ószlávban kerék alakú kerek tárgyat jelentett. Bár számos szláv vidéken jelent később többek közt ilyen alakú süteményt, a magyarban kezdettől fogva jobb minőségű süteményt jelent általában és nem kizárólag a lyukas, karika alakút. A szlovák származású morvány szó első feljegyzése szintén a 14. sz. végéről való. - A malomkalács, molnárkalács nem kalács, hanem ostya. (még: figurális sütemény, fumu, sütemények)

Kalim:
A menyasszony vételáraként adott ajándék a honfoglalás korában.

Kánai menyegző, Jézus tustja, Kána(h)án menyegző:
János evangéliuma 2. fejezetének 1–13. verseiben leírt menyegző, ahol az evangéliumi legenda szerint Jézus első csodatételeként a vizet borrá változtatta. Erre a történetre különféle népénekekben és szokásokban utalnak. – 1. a mulatónóta válfaja, a víz borrá változtatásáról szóló újszövetségi történet énekes feldolgozása, melyet a mulatságon részt vevő vendégek adtak elő. A kánai menyegző a mulatás biblikus igazolása (A szép, tiszta mulatságot ki-ki ismeri, Azt maga az Úr Jézus is nagyon szereti...). 16 versszakból álló magyar és latin szövege már a Kájoni-kódexben (1634–1671) felbukkan, később világi énekgyűjtemények, vőfélykönyvek és különféle ponyvák tartalmazzák. Országszerte ismert, szomszédaink közül a csehek, morvák és horvátok éneklik. Előadási alkalma és módja, ennek megfelelően változatai többfélék; a szövegek többsége rövidebb az első előfordulásénál és olykor a katekizmusi énekkel vegyül. Templomi és házi ájtatosságon asszonyok éneklik, ez esetben vallásos mozzanatai domborodnak ki. Legtöbb helyen lakodalomban adják elő: vacsora előtt a nyoszolyóasszony, még gyakrabban pedig vacsora után maga a vendégsereg énekli. Váltakozva énekel a kórus és az előénekes, sőt a szerepet ki is oszthatják, és a történetet megjátsszák vagy táncolnak rá. Kezdősorai (Az igaz-Messiás már eljött, Sokféle csudákat köztünk tött: A vizet is borrá tette, A násznépet vendégelte...) és a lakodalomra való utalás (Lakodalmat hírdetének, Jézust meghítták vendégnek...) a legállandóbb szövegrész. Időközben egyre több népi szemléletre valló részlet került bele (Úgy követték tanítványi, Mint a tyúkot a fiai; Úgy megforgatták Magdolnát, Mind szétrúgta a papucsát...) A férfiak körében ún. sorbaitatóvá vált, szövege tovább világiasodott (Mátyás a poharat vigyázza, Soká kerül, nehezen várja. Jakab elől elragadja, Szomjas torkára felhajtja; Péter tekint a társaira, Köszöntgeti poharát másra; Meg sem törli a bajuszát, Csak issza a jó borocskát...). – 2. A vízkereszt utáni második vasárnap estéjén tartott és imádkozással, énekléssel, majd evéssel és ivással egybekötött megemlékezés a bibliai eseményről. A római misekönyv szerint a pap ezen a vasárnapon – és a borszenteléskor (Szent János áldása) – olvassa fel a kánai menyegzőről szóló evangéliumot. Ez az alkalom és a bibliai legendát megéneklő verses szövegek képezték alapját ennek a sajátos népi ájtatossági formának, amely az evangéliumi eseményt jeleníti meg. A kánai menyegzőt egy-egy faluban több háznál is megrendezték. Rendesen az előimádkozó vagy előénekes asszonyok szervezték. Az ételeket és italokat a résztvevők hordták össze, vagy a házigazda adta. Közismert énekek és imádságok elmondása után énekelték a kánai menyegzőről szóló éneket, leginkább a Kájoni-kódexből ismert szöveg változatát, majd hozzáláttak az evéshez, iváshoz. Néhol az evangéliumi legendát is megjátszották. Víznek nevezett bort vittek a szobába, amelyet a gyülekezéskor kijelölt „násznagy” megáldott, majd énekeltek. Az ének végeztével, amint az utolsó vers mondja, a jelenlevők táncra is perdültek:

Itt mindnyájan vígan mulattak,
Egyet-kettőt könnyen ugrottak.
Ugy megforgatták Magdolnát,
Hogy elrugták a patkóját
Kána menyegzőben.

A kánai menyegző énekének tartalmát kifejező elnevezés zenei szempontból is egyértelmű: a szöveghez egy fődallam kapcsolódik, mely egymástól kevéssé eltérő változatokban él. Hangkészletének alapja dúr hexachord, mely egyes változatokban a fölső kis szeptimmel vagy ritkán oktávval egészül ki; ritmusa giusto jellegű, s a szótagszám az első két sorban változhat: többségben 9, de előfordul 11 is. A variabilitást e téren már a kánai menyegző első írásos feljegyzése is tükrözi. Az első két (azonos tartalmú) dallamsor, mely az alaphangról indulva kvinten kadenciázik, népénekek közt gyakori, az ének második felére jellemző szekvenciázó menetek és aprózott ritmus inkább táncdallamok között találnak megfelelésre. A Kájoni-kódexben ezzel a dallammal jelenik meg a „Nyúl éneke” is. Ma élő cseh, morva változatai strófaszerkezetben a magyarral rokonok, dallamuk azonban különböző.

Kántálás:
Ünnepek előestéjén (vagy ünnepi időszakokban) csoportosan házról házra járva elismételt éneklés, melynek során az ünnep gondolatkörét felidéző énekhez jókívánságok, gyakran köszöntők csatlakoznak. (Sokszor a köszöntő szokásokat is kántálásnak nevezik.) Zárt szerkezetű, strófás énekek, laza építkezésű gyermekdalos (gyermekdal) képletek és különböző fajta recitatív egyaránt előfordulnak. Az énekelt részekhez (melyekhez hangszerkíséret is járulhat) gyakran „rigmus” vagy prózai szövegek deklamálása kapcsolódik. A kántálások egyik fajtájában csak egyetlen ének és a rigmus mondható tipikusnak (advent, karácsony, újév, húsvét, Gergely-járás mai formája), a másikban egymás után többféle ének, szavalás vagy recitatív rendszerint együtt szerepel (Balázs-járás, vízkereszt), vagy még táncos jellegű, ill. ütempáros anyag is csatlakozik hozzá (pünkösdölő). A harmadik fajta éneket nem tartalmaz, hanem főhelyen állnak az ütempárnyi egységeket soroló vagy a recitatív szakaszok, melyeket egyes típusokban rövid refréndallam rendez (Luca, farsang, talalaj és sardó vasárnap, pünkösdölő egy része). Végül előfordul, hogy csak versrecitálás a kántálás anyaga (ostyahordás). Az énekek templomban is használt egyházi népénekek (advent, karácsony, az újéviek egy része, vízkereszt, pünkösd), vagy ott ismeretlen darabok: misztikus, sőt babonás elemeket tartalmazó vallásos énekek (karácsony körül, karácsonyi köszöntés), vagy az alkalmi diákköltészet termékei (újéviek egy része, húsvét, Balázs- és Gergely-járás). Ennek megfelelően zenei stíluskülönbségek vannak köztük, bár a határvonalak nem élesek. Az egyházi népénekként is funkcionáló anyagból kiemelkednek azok a darabok, melyeknek jelenléte a kántálásban tipikusnak mondható: „Nékünk születék mennyei király”, az „Új esztendőben mi vigadjunk” refrénnel (16. sz.-i írásos emléke van, valószínűleg középkori), a „Három királyok napján” a „Szép jel és szép csillag” refrénnel („Dum virgo vagientem” 17. sz., német forrásban is), az „A pünkösdnek jeles napján” („Surrexit” vagy „Ascendit Christus hodie”, középkori dallam, lásd: Kassai töredék, 15. sz.). Az adventölésnek ma nincs sajátos éneke, csak kevéssé jelentősebb a többinél az „Ó fényességes szép hajnal” („O aurora lucidissima”) kezdetű, a bakterkiáltással (bakternóta) zeneileg rokonságban álló darab (első források: 16. sz.). Karácsonykor a „Csordapásztorok”-nak nemcsak a betlehemesben, hanem a kántálásban is fontos szerep jut. (Az 1651-es Cantus Catholici-ban „régi ének” felirattal található szöveg- és zenei stíluskritika alapján középkorinak tartják.) E dallamok közül még a népdalokhoz mérten is szokatlanul nagy variabilitású az újévi, a pünkösdi és a karácsonyi. Az újévit csak a frig jellegű refrén tartja össze zeneileg, a pünkösdiből különböző alakú és kadenciarendű altípusok váltak le (a variálódás folyamata itt a történeti forrásokban is nyomon követhető), a karácsonyiban modus-különbségek rögződtek. Mindez nemcsak a dallamok korára, hanem használatmódjára és más darabokkal egy ciklusba illesztésére is utal. A felsorolt tipikus anyagot gyakran helyettesítik kántáláskor esetlegesen odatartozó, divat szerint cserélődő egyházi népénekek is (többségük már 16-17. sz.-i forrásokban ismert). A templomi használatban ismeretlen két karácsonyi kántálótól („Paradicsom közepibe” és „Én felkelék karácsony jó reggel”) zenei szempontból is elkülönül. Fejlett négy- vagy több soros strófa helyett csak két sor szerepel bennük; az első dallam balkáni típusokhoz, a második ősi recitatív-tónushoz áll közel (Rajeczky B.). Többségében mindkét fajta kántálóének; előadásmódját, különösen azokét, melyek önállóan hangzanak el, a lassú tempó, parlando vagy rubato, valamint gyakran a gazdag cifrázatok jellemzik. Ez alól kivétel a frissen betanult vagy a gyermekek által énekelt s a gyermekdal irányába variálódó anyag (pünkösd). A deákos stílus jegyeit különösen megtartották az „Újesztendő, vígságszerző most kezd újulni”, „Emlékezzünk szent Balázsra, / mert ma vagyon napja”, „Szent Gergely doktornak, / híres tanítónknak / az ő napján” és a „Ma van húsvét napja, / másod-éjtszakája, / jól tudjátok” - kezdetű énekek. Nemcsak szóhasználatuk és strófaszerkezetük, hanem zenei sajátságaik alapján is külön réteget alkotnak. Összefűzi őket a hangkészlet (VII-b3-5 b6, amikor a balázsolásban a tonika do-ra fut, ennek megfelelően V-VII-3-4), sőt még a kadenciák logikája is. A dallamok a nagy ívű kantilénát nem ismerik, kis motívumokból építkeznek. Ritmusok giusto, tempójuk, bár különböző, semmiképp sem lassú, cifrázatot nem alkalmaznak. Ütempáros szerkezetű anyag előfordul, bár nem tipikus az újévi, vízkereszti kántálásban (regöléssel, betlehemessel rokon motívumok), gyakori a pünkösdölőben: vagy a játék utolsó szakaszában jelenik meg, táncdallamokkal rokon motívumokat is hozva, vagy amikor az ének is elmarad, az egészet uralja (Vas vm.-i típus, „Elhozta az Isten” kezdettel). Főszerepet visz farsangi alkalmakkor. Míg a pünkösdölőben a s-l-s-m dallammag és rokonai vannak túlsúlyban, a farsanghoz tartozó anyag elsősorban a m-r-d-r dallammagot tartalmazza (ilyen funkcióban az északi terület sajátsága), vagy a kvintkeretben mozgó, hármashangzatra épülő, néha regöléssel rokon motívumokat, melyeket azonban alkalmi szórakoztató dalok gyakran kiszorítanak. A Zobor vidékén Talalaj- és Sárdó-vasárnapkor szokásos kántálásban a m-r-d-r ütempárok elütő dallamú, szabályos refrénsorral váltakoznak (m-f-s, m-f-s, m-d-r-d -Agyigó, agyigó, fassang, fassang: Talalaj, s ennek variánsa: m-s, m-s, m-r-d-d- Csik, csik, mácsik, mákos mácsik: Sárdó). A recitatív fajták közül kettő szerepel kántáláskor, az egyik verses, a másik prózai szövegekre. (Verses: adventi ostyahordás, pünkösdölő egyes részei, betlehemes; prózai: lucázásban sorozatosan, egyébként általában a jókívánságok elkiáltásakor, különösen a farsangi vasárnapokon.) Az első fajta több hangot tartalmaz ugyan, dallama azonban csak egy hangnak formulaszerű körülírása, a másodikban a dallam egy hangon fut le (tuba), s csak a szakaszok végén mozdul ki emelkedő vagy lehajló fordulattal, ill. vált át beszédhangra. Míg a verses recitatív, szövegének rendezettsége miatt könnyen ütempárossá alakul, a prózai - különösen funkción kívül - gyakran beszédhangra süllyed vissza. A kántálás verses recitatívjai szövegben-dallamban egyaránt iskolai hatást mutatnak, a prózaiak azonban primitív kiáltástípust képviselnek. A lucázásban, a magyar népzenében egyedülálló módon, a recitatív szakaszok sajátos refréndallammal váltakoznak („Luca, Luca, kity-koty” stb.). Közel áll a recitatívhoz, bár a beszédhangból csak ritkán emelkedik tubára a legtöbb kántálás esetében elhangzó, gyorsan elhadart rigmus, valamint határeset lehet zene és beszéd között a fokozott hanglejtésű, deklamáló szavalás is. - A kántálások zenei anyagában a legkülönfélébb történeti rétegek épülnek egybe. Helyet kap népzene és műzene, szerepelnek e kettő között átmeneti alakulatok is. A pontos értékelés e téren még nem történt meg. Ugyanígy hátra van az európai és ázsiai rokon anyaggal való összevetés. Mindkét oldalról bőven kínálkozik kapcsolat.

Kárlátó:
A lakodalom után pár nappal a házasság által rokonságba került két család kölcsönösen felkeresi egymást és megtekintik a lakodalmi mulatság közben keletkezett károkat.

Karolólány:
Nyoszolyólány, aki a vőlegényt vezeti.

Kásapénz:
A lakodalmi vendégek ajándéka a gazdasszonynak. A lakodalmi főétkezés régebben általában tejbekásával zárult. Ennek feltalálásakor, a lakodalom éjszakáján gyűjtötte a gazdasszony a násznép tagjaitól a kásapénzt, tréfás formában. Kezét vastagon bepólyálva jajveszékelve lép be, és nagy kanalat nyújt a vendégek elé. A kíséretében levő vőfély versben panaszolja el, hogy a kása keverése közben megégette kezét, és a gyógyításhoz pénzre van szüksége. Bejöhetett „kásapénzt szedni” a gazdasszonyon kívül a többi főzőasszony is; esetleg az asszonyok meg sem jelentek, csak a vőfély gyűjtött számukra. A kásapénzgyűjtés e néven gyakran azután is fennmaradt, miután az étlapról a kásaétel elmaradt. A jelenlevők adakoznak, rendszerint kis összegeket. (lakodalmi étkezések)

Katartikus rítusok :
Tisztító jellegű rítusok, ill. rítuselemek. Egy részük naptári ünnepekhez kapcsolódik, más részük az emberi élet egyes fordulóival (átmeneti rítusok) kapcsolatos. A gazdasági életben elsősorban az állattartásban játszanak szerepet. A katartikus rítusok fő eszközei: víz, tűz, füst, vessző, zöld ág. A víz tisztító, gyógyító és termékenységvarázsló erejébe vetett hit az alapja a vízzel kapcsolatos cselekményeknek. Jelentősége lehet a víz származási helyének is (pl. kútvíz, esővíz, szenteltvíz, harmat, szent kút vize stb.) vagy a beléhelyezett mágikus tárgyaknak. A vízzel való cselekvés módja lehet: behintés, locsolás, mosdás, fürdés, vízbe dobás stb. Kiemelkedő szerepe van a víznek a húsvéti ünnepkörben: nagypénteki mosakodás, húsvéti locsolás; de újév, vízkereszt, Szent György napja, nagyszombat, pünkösd is alkalmai a vízzel való megtisztulásnak, egészségvarázslásnak emberek, állatok számára egyaránt. Fontos szerepe van a víznek a farsangi ünnepkörben is: a kiszehajtás rítusának katartikus jellege is van. Az emberi élet egyes szakaszaiban főként gyógyító célzattal szerepel a víz különböző formában (fürdés). Megkülönböztetett jelentősége van az első fürdővíznek (fürösztés) és az utolsónak: a halott lemosásának, a temetésről visszaérkezők mosakodásának (halál). A tűzgyújtással kapcsolatos katartikus rítusok legjelentősebbje a nyári napfordulón gyújtott Szent Iván-i tűz. A népszokásokban tisztító gonoszűző (gonoszűzés) célzattal szerepel a tűz farsangkor, amikor szalmabábú formájában égetik el a telet (téltemetés); a húsvéti ünnepkörben ilyenek a Pilátus-égetés vagy Júdás-égetés, a húsvéti határjárás alkalmával gyűjtött máglyatüzek. Az emberi élet egyes szakaszaiban is szerepel a tűz gyógyító, tisztító célzattal; lehet ilyen jellege pl. a lakodalmi tűznek is. (még: tűz) A füstölés, vesszőzés, valamint a lármázás (zajkeltés) egyéb jelentésük mellett sok esetben tekinthetők katartikus rítusoknak is. A katartikus rítusok között kell megemlítenünk az önmegtartóztatást és a böjtölést is.

Katekizmusi ének:
Az egyházi népének egyik típusa, vallásos alapismereteket kérdés–felelet formájában közlő, számsorrendben haladó ének. A szöveg-(vissza) számláló láncének (láncvers) válfaja, előadása a litániáéhoz hasonlít: a kérdést az előénekes teszi fel, a választ kar énekli, minden újabb feleletnél előre vagy visszafelé haladó sorrendben, refrénszerűen megismételve az előző(ke)t is. (Előénekes: Hallod-e, te jóbarátom, Mondd meg azt énnékem: Mi légyen az egy? Kar: Egy az igaz hit ... Előénekes: ... Mi légyen a kettő? ... Kar: Mózes kőtáblája. Egy az igaz hit ... stb.) A számsor eredetileg 12-ig halad, de előfordul felényi és hosszabb változat is. Néhány alapformulát kivéve a válaszok eléggé eltérőek. Korábbi századokban a hitoktatás egyik eszköze volt. Nálunk 17. sz.-i énekeskönyvben (Náray György: Lyra Coelestis, 1695) bukkan fel először dallammal együtt. Európa-szerte elterjedt, az őskereszténységig visszakövethető, sőt minden nagy történelmi vallás (hindu, mohamedán, zsidó) felhasználta. Az újkorban szórakoztató jellege került előtérbe. Előadási alkalmai sokfélék: lakodalom (oktatásképpen a vőfély kérdezi a menyasszonytól, leggyakrabban a násznéptől, esetenként összeolvad a kánai menyegző énekével), karácsony (a fa alatt), halotti tor, kukorica- és tollfosztó stb. Bekerült bakternótába (korábban is lehetett órákhoz kötött jellege); mulatónótaként a sorbaitató szerepét töltötte be, s főként pincézéskor énekelték. Prózává oldódva egyes részletei találós kérdésként hangzottak el lakodalomban. Némileg hasonló szerkezetű a faragószék nótája, fejőnóta, kitrákotty-mese; Aa Th 2010 sz. alatt a népmesék között is számon tartják. – A katekizmusi ének szövegének szerkezeti sajátosságai (bővülő refrén) részben a zenei formát is meghatározzák. Az énekek „kérdés”-e, melyet szólista ad elő, vagy összefüggő dallamsor, mely a végén, a különböző számok behelyettesítésekor lényeges zenei változás nélkül bővíthető, vagy egyszerű tenor-recitáció (recitatív), mely közömbös a szótagszám-változásokkal szemben. A „felelet” (refrén), melynek terjedelme az ének folyamán egyre bővül, legtöbbször szintén egy dallamsor, az első folytatása. Első összefüggő motívuma azonban (ütempárnyi egység) az összefüggésből kiemelve, variálva ismétlődik az ének folyamán minden versnél eggyel többször, s e láncolatot a szakaszok végén mindig a sor második, záró formulája fejezi be. Más változatoknál a „felelet” egyszerűen ütempárok sorolása, melyek közül az utolsó csak kevéssé eltérő. A feleletek éneklésében már társaság is részt vehet; ez a magyar népzenében ritka, szólót és kórust váltakoztató előadást jelent. Az egységes szerkezeti sajátságokon kívül a katekizmusi énekek zenei anyaga viszonylag kevés közös vonást mutat. A recitatív részletek kivételével merev, nem alkalmazkodó giusto ritmus s főleg a sorolásban meglehetősen gyors, esetenként gyorsuló tempó jellemzi. A hangkészlet nem gazdag; moll penta- és hexachord mellett főleg plagális dúr dallamok szerepelnek. A kicsi, de zeneileg szorosabban összefüggő moll jellegű variánscsoport dallamai közismert és hagyományos litánia-típussal rokonok (ezek szintén szóló–kórus váltakozásban hangzanak el); a dúr jellegű dallamok motivikájában többek között lakodalmi ivónóták fordulatai hagytak nyomot, de ezekhez kapcsolódik zeneileg a másik hasonló szerkezetű, „szöveg-visszaolvasó” típus is („Én elmentem a vásárba fél pénzzel”). Szórványosan előfordul gyermekdallal rokon anyag. Beolvadnak az énekek közé új keletű, műzenei eredetű darabok. Az említett 17. sz.-i magyar feljegyzés egyben a sokkal régebbi eredetű és Európa-szerte ismert éneknek egyik első hangjegyes följegyzése. Dallama a litániaszerű moll pentachord típus. A katekizmusi énekek zenei összehasonlító vizsgálata nemzetközi szinten még nem történt meg.

Kecskealakoskodás:
Kecske utánzása, megjelenítése; az állatalakoskodás gyakori formája. Elsősorban farsangkor a felvonulásokban, a fonókban, lakodalomban és ritkábban karácsonyi időszakban kerül rá sor. Erdélyben több helyen turkajárás a neve a kecskemaszkos szokásnak. A kecskealakoskodásnak több módját ismerjük. Általános az a forma, amikor a kecskét alakító játékos térdre ereszkedik, előre dőlve jobb könyökére támaszkodik és bal kezében egy fejszét tart. Bundával vagy gubával terítik le. A fejszét a bunda előre irányított ujjába dugja. Az ujj végét elkötik. Ily módon a kecske fejét és nyakát alakítják ki. A nyakra csengőt kötnek. Olykor valamilyen tárgyból szarvat is imitálnak a fejrészhez. Ehhez hasonló kecskealakítási mód, amikor egy hosszú nyelű fejsze fejére rongyokat csavarnak. Ez a kecskefej. Egy nagy lepedő végével leborítják, összeerősítik. Szarvait rendszerint napraforgószárral helyettesítik. Szem-, orr- és szájnyílást korommal festenek rá. A játékos a lepedő alá bújik. A kecskefejet a fejsze nyelével maga előtt saját fejéhez szorítva tartja. Játék közben előrehajlik. A kecskealakoskodás másik gyakori módja a fa kecskefej. Ez két részből áll: a nyélre erősített felső fejrészből és az ehhez kapcsolódó mozgatható áll-, ill. szájrészből. Ez utóbbit a játékos zsinórral mozgatja s utánozza az állat szájmozgását. Az alakoskodó személyt lepedő, guba, bunda, ponyva vagy pokróc takarja; vezetővel, a gazdával jelenik meg a jelenet helyén. Olykor nem egy, hanem két kecskealakoskodó jár egymással. A játék többnyire abból áll, hogy a kecske döfködi a leányokat, ijesztgeti a nézőket, a gazda eladásra kínálja. Ha két kecske van, egymással viaskodnak stb. A karácsonyi kecskealakoskodásban a résztvevők karácsonyi énekeket énekelnek. A Nagyalföldről, É- és K-Mo. területéről, valamint Erdélyből számos példa ismeretes a kecskealakoskodásra. Igen elterjedt Európában.

Kelengye:
A menyasszony által a házasságba vitt ruhaneműk.

Kendő, kendőlakás, kendőváltás:
Az eljegyzés palóc neve.

Kendőcsere:
A szülők és a rokonok jelenlétében tartott nyilvános tanúságtétel arról, hogy a fiatalok házasságot fognak kötni.

Kendőfa:
A lakodalmas ház előtt álló, kendőkkel díszített fa .

Kendőfa állítás:
Néhol a kézfogó után a lányos háznál nyoszolyófát vagy kendőfát állítanak.

Kendőkötés:
A májfát úgy viszonozzák, hogy a lány karácsonykor kendőbe almát, diót, édességet köt és elküldi a legénynek.

Kendőlakás:
Eljegyzés

Kendőváltás:
Általában a szülők jelenlétében megtartott nyilvános tanúságtétel arról, hogy a fiatalok házasságot fognak kötni.

Kéretés:
Leánykéretésre csak akkor kerül sor, ha a lány és a legény előzetesen megegyeztek, és az előzetes puhatolózás és a háztűznézés is megtörtént már.

Kérő:
A lány ünnepélyes megkérése.

Kézfogó:
A szülők és a szűkebb rokonság jelenlétében tartott nyilvános tanúságtétel arról, hogy a fiatalok házasságot fognak kötni. eljegyzés

Kifogott szerető:
1. Az a legény vagy lány, aki megállapodott egyetlen személynél; nem udvarol a faluban több lánynak, ill. nem fogadja el más legények közeledését. Esetenként, vidékenként változott, hogy a kifogott szeretők kapcsolata házassághoz vezet-e.
2. Olyan legény gúnyos elnevezése, aki a házasság előtti nemi kapcsolat idején ügyetlenül teherbe ejtette azt a lányt, aki magát el akarta vetetni vele. Az ilyen lányra mondták azt, hogy „megfogta a legényt” vagy „fölcsináltatta magát”. (még: bejárólegény, udvarlás)

Kifüstölés:
A megunt vendégeket úgy késztetik távozásra, hogy füstöt gerjesztenek a szobában.

Kikérés:
Általában a szülők jelenlétében tartott nyilvános tanúságtétel arról, hogy a fiatalok hátasságot fognak kötni.

Kikolompolás:
A leánykéréskór az ismerős legények az illető ház tájékán nagy lármát csapnak.

Kínálók:
Menyecskék, akik a vendégeket fogadják, kínálják.

Kiolvasó, Kiszámoló:
1. játékkezdő, mondóka, ritkábban mondókamese, meghatározott funkcióval: valamely gyermekjáték központi, pozitív vagy (és) negatív szereplőjének a kiválasztására szolgál. A játék megkezdése előtt a gyerekek körbe állnak, egyikük a mondóka ritmusára mutogatással számol. A mellette bal kéz felől állón kezdi, az óramutató járásával egy irányban folytatja mindaddig, amíg a mondóka tart. A szereposztás történhet egyszeri kiolvasóval: akire az utolsó hangsúly esik, az kapja játékos feladatát; vagy kirekesztő módon a játszótársak sorozatos kiállása után addig ismétlődik a kiolvasó, míg csak ketten maradnak, s kettejük közt dől el a szerep. Akire az utolsó szó (szótag) esik, az lesz a hunyó, fogó, angyal-ördög stb. A kiolvasó mondóka állhat a sorszámnevek eltorzult formájából („E, ke, há, né ... hunyó”), ismeretlen jelentésű szavakból („Ekete, pekete, cikáta, pé ...”), de lehet számokkal kezdődő mondókamese is („Egy, kettő, három, négy, Te kis kutya, hová mégy? ...”). (hintázó: AaTh 2018*; BN 286D*)
2. Zeneileg az ütempáros szerkezetű, ill. soroló technikával építkező műfajok közé tartozik. Mozgáshoz kötött, határozott giusto ritmusa és részben szerkezete révén is a gyermekdalokkal rokon, dallami sajátságai alapján pedig elsősorban recitatív típusokhoz kapcsolódik. A dallam egyetlen, esetleg a beszéd igényei szerint mellékhangokkal körülírt hangon fut végig (tuba), arról a szakaszok végén rendszerint kimozdulva; vagy el sem éri a mérhető, rendezett hangmagasságot, hanem a beszédhangot csak a ritmikai hangsúlyok hanglejtéssel és fokozott intenzitással való kiemelése színezi. Ez a fajta kiolvasó a zene határjelenségei közé tartozik. Viszonylag kicsi azoknak a változatoknak a száma, melyek dallamosabbak, s főleg a gyermekdalok anyagában is ismert motívumokat szólaltatnak meg. Zenei tulajdonságaik alapján a kiolvasókkal lényegében azonosak a különféle mondókák, közel állnak hozzájuk a táncszók. Az anyag nemzetközi rokonsága, mely feltűnően sok konkrét egyezést is tartalmaz, igen kiterjedt.

Királyi ház:
A lakodalmas ház neve a vőfélyversekben.

Kisfarsang:
A lakodalmazás egyik fő időszaka, ősszel a termés betakarítása után.

Kísírtőlány:
Esküvőre menet a lány vagy a legény kísérője.

Kiszállóhely:
A múlt században, többnapos lakodalmak folyamán a násznép ellátogatott egyik-másik rokon házához, a kiszállóhelyre.

Kiszólás:
A násznagy választáskor a kijelölt násznagy sorra megnevezi a vőfélyt vagy vőfélyeket, a nyoszolyólányokat, hogy vállalják a tisztséget.

Kiszólják a lagzit:
Bejelentik a lakodalom végét.

Kita:
Mértékegység, 20 fő kender.

Kitolókása:
Az esküvői lakoma vége felé felszolgált étel, amely a vendégek távozásának óhajtását jelenti.

Koldusének:
Népi líránk foglalkozáshoz kötött vegyes csoportja, koldusok által énekelt 1. adakozásra buzdító panaszdal, 2. főként vallásos vagy történeti jellegű ének. - 1. A koldusok saját életükről szóló panaszdalai rendszerint igénytelen alkotások, a részvét felkeltését szolgálják (A koldusnak rossz a dolga...), adakozásra buzdítanak (Adjatok, adjatok, amit Isten adott!...) és eredmény esetén hálát mondanak (Áldja meg az Isten Szép, jó egészséggel!...). - 2. A koldusok nem saját életükről szóló énekkincse feltűnően vegyes összetételű; többnyire epikus-lírai jellegű, régies alkotások, a korabeli átlagnál érzelmesebbek és egyben panaszosabbak. Nagyobb részük vallásos kis részük pedig történeti-hazafias jellegű. Koldusok ajkán több régi műfaj (hajnalének, misztériumjáték, ördögűzés, passió stb.) emléke maradt fenn; így pl. tőlük jegyezték le Basa Pista balladáját, előző századok egyes ponyvaszövegeit (pl. Bodó János Mária Magdolnája a 17. sz.-ból; névtelen szerző Minden keresztények, jól meghallgassátok! ... kezdetű éneke a 18. sz.-ból való stb.), történeti énekeit (kurucénekek és negyvennyolcas dalok stb.), továbbá természeti csapásokról szóló alkalmi énekeket (pl. az 1873-as koleráról: Bejött a kolera...) stb. Utóbb pedig a sikerültebb históriákat tovább énekelték, mint maguk a szerzők (históriás ének). - A koldusénekek zöme vallásos jellegű, köztük bibliai történet (Jézus kínzatása, Mária szenvedése, az utolsó ítélet stb.). Mária-énekek, legendaballadák (Regina asszony, A kovács lánya stb.), búcsúsénekek. - A koldusének megjelölés zenei szempontból nem egyértelmű: heterogén dallamanyagra vonatkozik. Ez elsősorban népénekeket, búcsújáró énekeket, valamint régi és újabb műzenei származású darabokat tartalmaz (históriások, pszalmodizáló dallamra énekelt oktató és moralizáló szövegek). A kéregető szövegformuláknak sincs önálló dallama, ezek rendszerint ismert népének töredékén hangzanak el (Adjatok, adjatok amit Isten adott! stb.). A koldusénekek előadásmódja s a dallamoknak ilyen használatban való alakulása, bár ma már nehezen megragadható, mégis külön tanulmányozást igényelne.

Kolompolás:
Zajkeltés mágikus célzattal, kéretés alkalmával.

Kommendálás:
A házasságra ajánlás mindkét irányban.

Kompéros:
Régies lakodalmi kalács, kerek alakú, szélein felhajtott krumplis lepény, túróval.

Konty:
1. a tekercs, csavarás alapjelentésű szavunk az asszonyok hajviseletében a fonatlanul vagy fonottan feltekert, különböző módon felerősített hátihajat jelöli, hajkonty szóalakban is. (még: hajviselet)
2. Az asszonyi fejviseletben a hajkontyot takaró főkötő vagy helyi divat szerint alakított kendő.

Kontyolás:
A menyecske asszonyi fejviseletének kialakítása, ami házas állapotának fő kifejezője. Az elmúlt századokban az elhálás (menyasszonyfektetés) után, a lakodalom másnapjának reggelén, századunkban a menyasszonytánc után történt. A nyoszolyóasszony a menyecske hajából kontyot fésül és ráilleszti az asszonyokat megillető főkötőt vagy fejkendőt. A kontyolásnál több idős asszony segédkezik, s a menyecske gyakran ellenállást fejt ki, mintha tiltakozna az asszonnyá válás ellen. Kontyolás után be szokták mutatni az újdonsült menyecskét férjével együtt, akiknek kötelessége a násznép megkínálása. A házasemberekkel való együtt ivás egyben az azok közösségébe való befogadást jelenti. A kontyolás szokása a rövid hajviselet falusi meghonosodásával megszűnőben van. (házasságkötés szokásköre)

Korona:
Menyasszonyi koszorú.

Korozsma ajándék:
Mind a két keresztanya eljegyzésen adja a menyasszonynak, vőlegénynek (kendő, ruhaféle, most pénz).

Koszorú:
Menyasszonyi koszorú: a menyasszony fejdísze. Némely területen az utóbbi időkben az áldozó kislányokat és a Mária-lányokat is megillette. Elődjének, a pártának nevét sokszor formájával együtt vette át (tornyos párta a Felvidéken, koszorúpárta a gyimesi csángóknál), sőt díszítésében is igyekezett követni (gyöngyös párta, tükrös párta a Felföldön). A két fejdísz a lövétei menyasszonyviseletben maradt meg egymás mellett. – A múlt század közepén még élő növényből készített, leggyakrabban rozmaring koszorút (Borsod m.) kb. a századfordulóra váltották fel a művirág, legújabban a fehér mirtuszkoszorúk. A művirág koszorút néhol a jelen században is rozmaringszállal (Felvidék), kiskoszorúval (Rimóc) együtt tette fel a menyasszony. Arcba hulló pántlikával, aranyozott kalásszal a szlavóniai magyar falvakban, ill. a Felvidéken viselték. A koszorú a menyasszony szűzességének jelképe is lehetett; különösen hagyományőrzőbb területeken a nem érintetlen lány nem viselhette. A menyasszonyi koszorú ünnepélyes levétele a lakodalom folyamán az asszonnyá válás kifejezése volt. Történeti adatok szerint a vőfély vette le a koszorút ünnepélyesen, pálcával vagy fakarddal. Apor Péter írja: „azután a vőfély az kardját kivonta, és karddal a menyasszony fejéről az koszorút lemetszette” (17. sz. vége). Már IV. Béla 1264-ben tartott esküvőjén is több külföldi krónikás szerint karddal vették le a pártát a menyasszony fejéről, „iuxta ritum suae gentis”. – A lakodalmi szokásokban nagy szerepet játszó koszorút a vőlegénybokrétával együtt sok helyen a számukra készített üvegajtós szekrénykében őrizték a szoba falán. – Többnyire az esküvői képet veszi körül; de előfordul (pl. Zemplénben), hogy a Mária-képet. (fejviselet, főkötő)

Koszorú kötés:
A menyegzői díszül szolgáló koszorú elkészítése közben a vőlegény a barátaival a lányok szórakoztatására mulatságot rögtönöz.

Ködmönösök:
Hívatlan vendégek.

Körüljárás:
Előírt formák szerint történő rituális mozgás, mely egy középpont körül kört ír le; a vallásos kultusznak és a népszokásoknak egyaránt gyakori rítuseleme. Változatai pl. a körülfutás, körülugrálás, körüllovaglás, körülszántás. Célja, funkciója sokféle lehet. 1. Valamely hely, személy, tárgy mágikus védelme, a gonosztól való elzárása. A körüljárással mintegy láthatatlan kört vonnak a körüljárt körül. Ez a körüljárás többnyire jobbról balra, a nap járását utánzó irányban történik. Így járják körül a vetés után a földet, a tavaszi ünnepek alkalmával a határt. Körüljárják lakodalomkor az asztalnál ülő új párt. A moldvai falvakban a keresztapa az örömkaláccsal háromszor megkerülte azt a szekeret, melyben az új pár ült. Körüljárják az állatok első kihajtásakor a nyájat, hogy ne széledjenek szét az állatok, s ne bántsák őket a vadak (Szent György napja). Körüljárják a temetésen részt vevők a behantolt sírt. 2. A jogszokásokban a körüljárás a birtokba vevés kifejezésére szolgál. 3. Kifejezheti továbbá a körüljárt középponthoz való tartozást is: az új asszony körüljárta a tűzhelyet új otthonában, később, amikor a tűzhely a fal mellé került, ugyanezt tette az asztallal. A búcsújárók körüljárják a templomot vagy az oltárt, a szent köveket is körül szokták járni, egyházi ünnepeken körmenetet tartanak. 4. A népi hitvilág sok területén volt szerepe: így a féregűzésben, a szerelmi jóslás és haláljóslás eljárásaiban, tűzvész elhárításában, járvány idején - néhány szórványadat szerint - szokás volt a múltban az egész község körüljárása (pl. Biharban dögvész idején az első döggel jártak körül) vagy körülszántása. - A körüljárást végezheti egy személy, de csoportosan is történhet; a vallásos körmenetek, tavaszi határjárások (úrnapja, virágvasárnap, húsvét) csoportos körüljárásnak tekinthetők. (még: bekerítés, ekehúzás, rituális)

Köszköpü:
A házasság létrehozásában közvetítő szerepet betöltő asszony (rendszerint rokon).

Köszöntő:
Naptári ünnepek alkalmával énekelt vagy elmondott vers, ill. prózai jókívánságmondó szövegek az ünnep, valamint a felkeresett házigazda és családja köszöntésére. Tágabb értelemben ide tartoznak a társas összejövetelek alkalmával sorra kerülő bordalok, mulatónóták, asztali és pohárköszöntők (pl. keresztelő, lakodalom, pinceszerezés, szüret stb.). Szűkebben azok az alkalomhoz kötött köszöntők, melyeket házról házra járva mondanak el, gyakran adománygyűjtés céljából. Többféle idegen eredetű megnevezése is a szokás üdvözlő, szerencsekívánó és adománygyűjtő jellegére utal. Pl. kántálás (lat. cantare ’énekelni’ szóból), énekkel való köszöntés az elsődleges jelentése, másodlagos a kéregetés, melynek alapja, hogy a kántálásért kisebb jutalmakat szokás adni. Mai jelentése karácsonyi adománykérő köszöntés és éneklés. Főként Erdélyben és É-Mo.-on gyakori megnevezés (karácsonyi köszöntés). Eredetére nézve régi diákszokás, mely a 17. sz.-ban élte virágkorát, amikor a diákok csoportosan jártak köszönteni névnapon, lakodalomkor, szüretkor stb. A kántálás szokásait a ref. iskolák megszüntették, de tartalmában és formájában hasonló népszokás elnevezéseként máig ismert. Ugyancsak latin eredetű szóval egyes helyeken (pl. Ipoly mentén, ÉNy-Mo.-on) mendikálásnak nevezik a karácsonyi köszöntést (lat. mendicus ’kolduló, kéregető’ szóból). A magyar nyelvterületen a ref. kollégiumok kisdiákját, a legátus kísérőjét nevezték mendikánsnak, aki házról házra járva ünnepi köszöntőt mondott adományok fejében. Szláv eredetű szó a koledálás, amely karácsonyi éneket és adománygyűjtést jelent. Nálunk szűkebb és történeti értelemben elsősorban papok vízkeresztnapi alamizsnagyűjtését jelentette. Tágabb értelemben koledálásnak nevezték azokat a népszokásokat, melyekkel a tanító számára gyűjtöttek alamizsnát (Gergely-járás, Balázs-járás). A köszöntők alkalmai a következők: a névnap (névnapi köszöntő), a naptári ünnepek közül elsősorban Márton napja, karácsony (aprószentek-hordás), újév, farsang (farsangi köszöntő) a munkaalkalmak közül elsősorban a disznótor (disznótori kántálás). – A köszöntő szövege lehet énekelt vagy elmondott rigmus; kántor, tanító által írt vagy egyházi, irodalmi eredetű, folklorizálódott vers, egyházi ének stb.

Köszöntő kalács:
Az új menyecske beköszöntése, bemutatása és megtáncoltatása után kínálják.

Követasszony:
A házasság létrehozásában közvetítő szerepet betöltő asszony (rendszerint rokon).

Követés, elkövetés:
A menyasszony kikérése.

Közvetítés:
A házasságkötésre hajlandó leány és legény közötti közvetítési folyamat, amelyet többnyire egyik rokon, öregasszony szervezi.

Közszerzemény:
Régi jogunk rendszerében az a vagyon, amelyet a házastársak a házasság fennállása idején - együtt vagy külön - nem öröklés útján vagy más ingyenes módon szereztek. A feudális jog éles határvonalat vont a nemesek és nem nemesek között ebből a szempontból. A polgár- és a jobbágyasszony, mint aki férjének segítségére volt a munkában, minden ingatlan és ingó szerzeményben közszerzőnek számított; a nemes nő csak ha a jogszerző oklevélbe az ő nevét is beírták. A polgári és a jobbágyférj tehát sem élők között, sem halál esetére nem rendelkezhetett egész vagyonáról, csak szerzeményeinek fele részéről. Ha az asszony özvegységre jutott, ez a fele rész mint tulajdona illette meg őt. Törvényes öröklés esetében a gyermekek csak a másik fele részben örököltek; gyermekek híján ez is az asszonynak jutott. A megözvegyült férj ugyanúgy igényt tarthatott a közszerzeményre felesége szerzett vagyonában, mint a nő. A kapitalista jog is fenntartotta a közszerzemény tekintetében a nemesek és nem nemesek közötti különbségtételt. A közszerzeménnyel kapcsolatban rendkívül sok helyi jogszokás érvényesült. (még: csókpénz, nászajándék, rostapénz, szerzeményi javak, szólás)

Kuciknézés:
A leány házának, környezetének megnézése, ha a fiatalok nem egy faluból valók.

Kukorékolás:
Kézfogóra kora reggel a Zobor-vidéken így hívják össze a násznépet.

Kulacs:
1. Esztergált faedény (csutora). – 2. Ólommázas cserépedény. Igen változatos formájú borosedény. Egyik változata lapos, korong alakú: tulajdonképpen két tál összeragasztása révén nyert forma. Lapja lehet lapos, domborodó vagy homorú. Keskeny oldala lapított, fülekkel ellátott, amelyekbe szíjat lehet fűzni. Szája kicsi, kerek, gyakran kupakkal ellátott. Hasonló formát ismerünk a mo.-i avar ásatási anyagból. Másik ismert változata a pereckulacs, amely körré formált tömlő. Oldalt szintén füllel ellátott. A közepén rozettával áttört kulacs a pereckulacs egy változata. A hordókulacs 3–10 kicsi, összeragasztott hordócskából áll, amelyeket csövekkel illesztenek egymásra és egymás mellé oly módon, hogy az építmény körvonalaiban háromszöget alkot. Ennek is van szája, lába és akasztója. Mindegyik formát egyedileg készítették, általában megrendelésre, és gyakran évszámmal, névvel látta el mestere. Első fennmaradt emlékei a 18–19. sz. fordulójáról valók (pl. Nagyszalonta, 1790; Hódmezővásárhely, 1813; Ják, 1824).

Kullogó:
Házasság közvetítő asszony (rendszerint rokon).

Kunkapitány:
Lakodalmi tisztségviselő az Alföldön. Feladata a társaság szórakoztatása és kínálgatása volt.

Láda:
Tárolóbútor, mely lényegében hasáb alakú, felnyitható tetejű. Felépítését tekintve legfőbb formái: 1. vályúláda. - 2. ácsolt láda. - 3. asztalosmunkával (asztalosbútor) fűrészelt, gyalult deszkákból gyártott láda. A közel-keleti, ókori civilizációkban alakult ki, s fokozatosan Európa-szerte elterjedt. - Mo.-on eredetileg az asztalos készítésű ládatípussal honosodott meg a láda elnevezés. A királyi udvarban a 13. sz.-ból, nemesi otthonokban a 14. sz. második feléből, parasztházakban a 16. sz. elejétől mutatható ki. Az eredeti paraszti ládák a 17. sz.-tól maradtak fenn. A 19. sz.-ban a sublót hatására a ládafiókot imitáló rátétet, („álfiók”) ill. aljára egy, esetleg két fiókot is kaphatott (sublakos láda). A láda eredetileg kelengyebútor volt, s ennek megfelelően díszített, főleg festett virágozással, a komáromi bútor befolyásterületén ékrováshoz hasonlóan kivitelezett faragással, a Balaton-Felvidéken intarziával (berakás) készült. Az ilyen láda neve vagy kelengyebútor voltára utalt (menyasszonyi láda, hazai láda, kiadó láda, parafernumos láda, ruhásláda) vagy a díszítésre (tulipános, tulipántos láda, rózsásláda), esetleg elején vagy tetejének belsejében feltűnően elhelyezett évszámra (annósláda). Többfelé a kelengyét befogadó nagy láda mellé kis ládika is készült apróságok, ékszerek, fejviseleti darabok tartására, ez lehetett szerelmi ajándék is. A családi iratok, pénz tartására kis méretű ládák szolgáltak (irományos láda, leveles láda, pénzes láda), néha fortélyos zárral, erős vasalással ellátva és többnyire a sarokpadon elhelyezve. A kelengyés ládák mintáját követte a vőláda és részben a cselédláda. A mesterlegény-ládán és egyes juhász- és halászládákon a foglalkozásra utaló ábrázolás is előfordul. Mindezeknek a ládáknak közös felépítésük mellett jellemzője a többnyire baloldalt elhelyezett kis fedeles rekesz, a ládafia, amely alatt nem ritka a titkos rekesz sem. Más beosztásúak a hosszú, padként is szolgáló padládák, ezek belseje elválasztó fallal több részre tagolt, ruha, de főként élelmiszer tartására (eleségesláda) használták. (még: céhláda, katonaláda, kocsiláda, ládatakaró, tulipános láda)

Ládás asszonyok:
A menyasszony után mennek a vőlegényes házhoz és ládákban kalácsot visznek.

Lakodalmas ház:
A vőlegény és menyasszony szüleinek háza, amelyben lakodalmat rendeznek. Mindkét család saját vendégeit hívja lakodalmas házához, akiknek ünnepi fogadásáról és ellátásáról gondoskodik. A szertartásos cselekmények súlypontja a menyasszony búcsúztatásáig a menyasszony lakodalmas házánál van, majd a vőlegény lakodalmas házához tevődik át, ahová a hérész alkalmával a menyasszony násznépe is átlátogat. – A lakodalmas házat a lakodalom céljára teljesen átrendezik, berendezését a szomszédságból összegyűjtött vagy ideiglenes, e célra rögtönzött asztalokkal, padokkal cserélik fel. Helyet készítenek a menyasszony hozománya számára, ahol azt közszemlére állítják. Gyakran gerendákból ponyvával fedett sátort készítenek az udvaron tánc vagy étkezés céljára. Az udvar hátsó részén vagy melléképületben kap helyet a lakodalmi konyha. A lakodalmas házat feldíszítik: gyakori a zöld ágakkal való díszítés a kapun, a sátoron, a szobák díszítésére szőttes szolgálhat. Újabban színes papírszalagokat is használnak, főleg a sátor díszítésére, amelynek bejáratára a vendégeket üdvözlő feliratos tábla is kerülhet. A kisebb arányú vagy a hagyományokhoz kevésbé ragaszkodó lakodalmakat a két család közösen rendezi, ilyenkor csupán egy lakodalmas ház van, ez a körülményektől függően bármelyik félé lehet. lakodalmi díszek és jelvények

Lakodalmas játék:
A lakodalmat utánzó vagy parodizáló, alakoskodó (alakoskodás) dramatikus játék. Az egész magyar nyelvterületen ismert és kedvelt szokás. A szabolcs-szatmári farsangi játékokban, a fonóban előadott játékokban trágár szövegek és játék kíséretében játszódott le a lakodalom-paródia. Ennél sokkal szelídebb a Ny-dunántúli tuskóhúzással (vénlánycsúfolás) egybekötött mókaházasság, faházasság, ahol az „igazi” lakodalom minden mozzanata lejátszódhat. Esketésparódiát mutatnak be a zángózásban (közvélemény-büntetés) is. A menyasszony és vőlegény sokféle alakoskodás kedves figurája, nemcsak a farsangi szokásokban, hanem a pünkösdölésben is megjelenhet menyasszony és vőlegény szereplő. Galgamácsán és más falvakban is a gyermekek játékai között szerepel a lakodalom.

Lakodalmi alakoskodás:
Különféle alakoskodások, amelyek más szokásalkalmakkor is sorra kerülhetnek. A lakodalomban rendelkezésre álló hosszú, mulatásra szánt idő alatt, unaloműzésre, fáradtság leküzdésére, a vendégek felvidítására kerülnek sorra. Nemegyszer hívatlanok mutatják be. Tartalmilag nincsenek kapcsolatban a lakodalommal, kivéve az álmenyasszonyokat és a lakodalomparódiákat (lakodalmas játék). Ilyenek: a vén ló búcsúztatója, halottas játék, kéregető koldus, csikós és pandur jelenete, verbuválás, obsitos huszár, drótostót jelenete, rabvágás, medvealakoskodás, kecskealakoskodás, lóalakoskodás, gólyaalakoskodás. A lakodalmi alakoskodás rendszerint obszcén: lakodalmi események és az ital hatására felszabadult szexualitás levezetésére is szolgál; a szövegek gyakran vallási szövegek paródiái (kásapénz).

Lakodalmi díszek és jelvények:
A házasságkötéshez (házasságkötés szokásköre) a régi jog és jogszokás szerint számos szemmel látható jel, jelképes tárgy volt szükséges az írás lehetőségeivel kevéssé élő paraszti kultúrában, amelyek mindenki számára érthetően fejezték ki a házasságkötés egyes mozzanatainak megtörténtét. Ilyenek a menyasszonyi koszorú, a jegyajándék, amelynek bizonyos darabjai a menyasszony és vőlegény lakodalmi öltözékéhez járultak; a menyasszonyt is jelképező lakodalmi zászló, a szekéren meghordozott, ill. közszemlére kitett hozomány, amelynek holléte jelezte, hogy milyen stádiumban van a házasságkötés, a menyecske-hajviselet és főkötő, amely az elhálás (menyasszonyfektetés) megtörténtét fejezte ki. A lakodalmi díszek és jelvények lakodalmi tisztségviselők tisztségüket kifejező jelvényei, amelyek főleg bokrétákból, koszorúkból (élő-, ill. művirág), szalagokból, régebben utóbbiak helyett kendőkből álltak, a vőfélybot-féléken kívül. Az ételek (lakodalmi étkezések) közül többnek tulajdonítanak jelképes értelmet, a lakodalmi kalácson kívül is. A lakodalmas ház díszítései amellett, hogy kellemes látványt nyújtanak, a ház lakodalmas voltát is jelzik. Mindezeken túl egy általánosabb, ünnepi díszítettség jellemző a lakodalomra. A lakodalom mind az egyén, mind a közösség életében kimagasló ünnep volt.

Lakodalmi ének:
Lakodalom költészete

Lakodalmi étkezések:
A lakodalom lakomái, az egyes vidékek táplálkozási struktúrájának megfelelő étrenddel. Az erre kijelölt lakodalmi tisztségviselők szolgálják fel a násznép és az előkelőbb tisztségviselők számára. Legfontosabb a lakodalmi ebéd és vacsora, amelyek teljes szertartásossággal zajlanak le. Az ételek feladását a vőfélyvers előzi meg. Az ételek között jelképes értelműeket is találunk; pl. kakas (termékenység-jelkép, s talán egykori állatáldozat emléke); a menyasszony és vőlegény számára külön készített különleges vagy a rendestől eltérő méretű ételek, pl. hatalmas csigatészta vagy töltött káposzta (termékenység, gazdagságvarázslás céljából). A lakodalom fő étkezésén az új pár együttevése, ivása – gyakran egy tányérból, pohárból – a házastársi közösség kezdetének egyik kifejezője. A korábban több napig tartó lakodalomban egyéb alkalmakkor is étkeztek (pl. reggelik). A szervezett lakodalmi étkezéseken kívül szabad falatozás, kínálgatás folyt a lakodalmi mulatság időtartama alatt kisebb megszakításokkal. Ünnepélyes, szertartásos esemény volt a lakodalmi kalács elfogyasztása. A lakodalmi étkezéseket italozás kísérte. A szeszes italféleség rendszerint azonos volt az adott társadalmi csoport által általában fogyasztottal. Napjainkban már a bor, sör, pálinka mindenütt egyaránt hozzáférhető. A lakodalmi étkezések, mint a vendégségben elfogyasztott étkezések általában, lekötelezték a résztvevőket. Az italozás – azon kívül, hogy meghozta a jó hangulatot –, alkalmat adott a résztvevőknek, hogy jókívánságaikat is elmondják az új párnak, amikor egészségükre ittak. A lakodalmi étkezésekhez az ételeket a gazdasszonyok készítették a menyasszony, ill. a vőlegény szülei által előkészített nyersanyagokból. A nyersanyagokhoz a násznép tagjai is hozzájárultak, de kész süteményeket is hoztak a lakodalomra. (házasságkötés étkezései)

Lakodalmi gazda:
A lakodalom rendezője, szervezője, szertartás- és munkavezető tisztségviselője az erdélyi magyarok körében. Feladatköre a mo.-i vőfélyekéhez hasonló. A mellette működő vőfélynek csupán alárendelt szerepe van. A paraszti lakodalmi gazdák előképei a 17. sz.-i úri lakodalomban irányító, szervező szerepet vivő gazdák.

Lakodalmi kalács:
A lakodalom csemegéje, egyúttal jelképes süteménye. Ismertebb elnevezései még: prémes, menyasszonykalács, virágos kalács, örömkalács, morvány. Két fő formája van: nemegyszer félasztalnyi alapterületű, rendszerint fonott kalácsba ágakat szúrnak, s azokat tésztával, gyümölccsel, olykor gyertyával, papírdísszel, mézeskalács bábbal ékesítik. A menyasszony házától a hérészkor szokták a vőlegény házához szállítani ünnepélyes menetben, amelynek a lakodalmi kalács már impozáns méreteinél fogva is központja. Többnyire specialista munkája. Nagy anyagi ráfordítást igénylő elkészíttetését gyakran a keresztszülők, a násznagy, nyoszolyóasszony vállalja magára. Elfogyasztása szertartásos formák között történik, a násznép minden tagja részesül belőle, sőt a lakodalmon részt nem vevő családtagoknak is küldenek haza egy darabkát. E lakodalmi kalács dísze voltaképpen termőág (életfa) termékenységi szimbólumokkal.
2. kulcsos kalács, kalinkó, perec: kerek perecforma, amelyet főleg a Dunántúlon a régi kulcsok fogantyújához hasonló merevítő rácsozattal hálóznak be. Főleg a lakodalom felvonulásaiban szerepelnek: részben karra húzhatók, s lakodalmi tisztségviselők hordozzák, olykor a násznépnek, hívatlanoknak osztogatják. – A lakodalmi kalácsok szerepét napjainkban fokozatosan a torták veszik át, díszítésük kifejezi ünnepi szerepüket. (kalács, lakodalmi étkezések, sütemények, táplálkozás)

Lakodalmi konyha:
A lakodalmas ház udvarának hátsó részén és gyakran a melléképületekben, nyári konyhában a lakodalmi főzés céljára berendezett terület, amelyen ideiglenes tűzhelyeket, újabban főleg üstházakat üsttel, asztalokat helyeznek el. Itt készítik el a gazdasszonyok – gyakran több száz személy részére – a lakodalmi étkezések fogásait, s itt is tálalják ki.

Lakodalmi mulatság:
A násznép időtöltése a lakodalom fontos eseményeinek időközeiben: tánc, éneklés, ivás, lakodalmi alakoskodás. A nap folyamán rövidebb, néhány órás táncolási lehetőségek voltak, a tánczenét a helyi (vonós, fúvós) zenekarok szolgáltatták, napjainkban nem ritka a modern tánczenét játszó zenekar sem. A teljesen felszabadult lakodalmi mulatság éjfél után bontakozhatott ki, ekkorra sokan meg is ittasodtak. Énekeltek, a tánc szilajabbá, a viselkedés szabadossá vált. Tetőfokát a lakodalmi alakoskodásban érte el, továbbá a másnap reggeli felvonulás, a tyúkverő idején, amikor a szilaj lakodalmi mulatság az utcákat is betöltötte. A lakodalmi mulatság ilyen értelemben a falusi társadalom egyik fontos mulatási lehetősége. Ezen túlmenően szervesen kapcsolódott a lakodalom eseményeihez, azok kibontakozásához (kurjongatások, tánc, ének a felvonulásokon és több szertartásos cselekményhez), egyúttal azok kifigurázása is volt. Több napig tartó lakodalom esetén a lakodalmi mulatság végül öncélúvá vált, az utolsó szakasz résztvevői többnyire a legjobb mulatók köréből kerültek ki.

Lakodalmi táncok:
A hazai hagyományos, alkalmi, ill. szertartásos táncok leggazdagabb körét a lakodalom szokáskerete adja. Az előkészületi társasmunkák és mulatságok során megjelennek a különböző konyhatáncok, párnás táncok, később a násznép változatos menettáncokkal (induló, verbunk, vőfélytánc) vonul az esküvőre. Az esketést sok helyen paptánc követi, az alföldi részeken a lakodalmas háznál még a vacsora előtt a szertartásos osztótánc. DK-ÉK-i vidékeken a vacsorát gyakran még a felszolgáló legények tréfás verbuválása előzi meg. Vacsora után rendszerint a gazdasszonyok tánca nyitja meg az általános táncot, amelyet sok helyen megszakít a hívatlanok tánca. Régebben éjféltájt került sor a menyasszonyfektető gyertyás táncra, s ma is ebben az időben tartják a menyasszonytáncot. Éjfél után a különböző táncos társasjátékok, párválasztó és ügyességi táncok szórakoztatják a násznépet, esetleg a vaskosabb tréfájú állatutánzó táncok vagy a rendet alaposan felforgató lánctáncok (pl. büdös vornyik, söprűtánc), a halottas táncok (Bene Vendel tánca). Hajnalban a hajnaltűztánc, a menyasszonyporkolás (lakodalmi tűz) zárja le a táncok sorát. Ide tartozik még a 17. sz.-i lakodalmi és társasági tánc, a süveges tánc és a 18. sz.-i gyertyástáncváltozat, a szövétnekes tánc. (még: rituális táncok)

Lakodalmi tisztségviselők:
Azok a személyek, akik a házasságkötés szokáskörének lebonyolításában részt vesznek. A következő tennivalókban segédkeznek: A házasságkötés az egyházak, majd 1894 óta az államhatalom által előírt formaságainak végrehajtása; a házasságkötéshez kapcsolódó szertartásos, korábban jogi és társadalmi jelentőségű, ma már csak a lokális társadalmak által formálisan elvárt cselekmények; a szokáskör rendezvényeinek, elsősorban a lakodalomnak szervező és gyakorlati munkái. Ők a házasságra lépők kíséretét jelentő násznép vezetői. (Ennek a kíséretnek a korábbi századokban biztonsági jelentősége is volt, ezért nélkülözhetetlenné vált az akció sikeres végrehajtásához.) Mivel annak a társadalomnak reprezentánsai, amelyben a házasulandók élnek, tisztségvállalásuk egyben a társadalom egyetértésének kifejezője. Az új pár szerencséjét, boldogságát biztosító mágikus eljárások elvégzése is rájuk hárult. búsanya, búsapa, gazdasszony, hazai leányasszony, kunkapitány, lakodalmi gazda, menyasszony, násznagy, násznép, nyoszolyóasszony, örömanya és örömapa, pozovics, vőfély, vőlegény.

Lakodalmi tűz:
A lakodalom másnapjának reggelén gyújtott máglya (rendszerint könnyen, gyorsan égő anyagokból) a lakodalmas ház udvarán vagy a falu erre kijelölt helyén (hajnalkert). A lakodalmi tűz meggyújtásában részt vesz az egész násznép. A násznép esetleg körültáncolja, ill. a menyecske, esetleg a násznép tagjai is átugrálják a lakodalmi tüzet, ezt menyasszonyporkolásnak is nevezik. Esetleg a vőfélyek fogják közre a menyasszonyt, s több ízben futva átugratják vele a tüzet, majd a násznép tagjai követik őket, amelyhez az északi területeken itt-ott fennmaradt, de többnyire csak emlékezetben élő szertartásos tánc kapcsolódik. (tűzgyújtás, ugrás, rituális)

Lakodalmi verseny:
A lakodalom fiatal férfi tisztségviselőinek (lakodalmi tisztségviselők) gyalogos, esetleg lovas versenynapján (többnyire az esküvő után) a menyasszony házánál sütött perecért.

Lakodalom:
Házasságkötés szokáskörének legfontosabb eseménysorozata, amelynek keretében maga a házasságkötés megtörténik. Egyéb elnevezései: menyegző, nász, lagzi. Rendezői a menyasszony és vőlegény szülei (örömanya és örömapa, búsanya, búsapa), akik a házasságkötés lebonyolításában segédkező lakodalmi tisztségviselők gyakorlati támogatásával nagyarányú házi ünnepség keretében, mulatási lehetőséget és lakomák (lakodalmi étkezések) sorát nyújtva hajtják végre, ill. szervezik meg a házasságkötéssel kapcsolatos cselekményeket. A lakodalom folyamán történnek meg a házasságkötésnek az egyház és – 1894 óta – az állam által előírt formaságai, az esküvő és a polgári házasságkötés, továbbá a menyasszony átadása a vőlegénynek (menyasszonyvitel), befogadása a vőlegény családjába (menyasszony befogadása), az elhálás (menyasszonyfektetés) és ennek megtörténte után a menyasszony asszonnyá válásának formai kifejezése (menyecske, kontyolás). Ezekhez járul a házasságkötéssel kapcsolatos anyagi természetű ügyek rendezése: a hozomány átadása és átvétele (hozományvitel) s a menyasszony násznépének az új menyecske állapotát szemrevételező látogatása. E cselekmények széles társadalmi ellenőrzését a két násznép mellett a megfigyelőként szinte folyamatosan jelen levő hívatlanok biztosították. A megelőző századokban a násznépek szerepe a védő-támogató kíséret biztosítása is volt, arra az esetre, ha a cselekmények folyamatában nézeteltérés vagy külső veszély miatt fennakadás lenne, mint ahogy a közelmúltbeli, sőt jelenkori lakodalomban is utal erre több bizalmatlanságot kifejező intézkedés (pl. kapuelzárás), erőszakos akadályozás (útelzárás) és a másik fél által kifejtett ellenállás leküzdése erőszakkal vagy diplomáciával (menyasszonyvitel). E fontos feladatokban igénybe vett násznép számára a mulatság és lakoma egyszersmind ellenszolgáltatás szolgálatukért. A múlt paraszti életformájában a lakodalom volt az egyik legjelentősebb mulatási alkalom. A lakodalom az azt rendező családok számára egyedülálló reprezentálási lehetőség. Ez alkalomból anyagi javaikat és társadalmi súlyukat a helyi társadalom érdeklődésének középpontjába állíthatták. Ez a kevésbé tehetőseket is arra csábította, hogy anyagi lehetőségeiket felülmúlva reprezentáljanak, gyakran létbiztonságuk rovására is. A lakodalom megrendezésében a násznép tagjai, a családokhoz fűző kapcsolat mértékében fizikai munkával (csigacsinálás, gazdasszony), ételekhez szükséges nyersanyag, kész ételek (főleg sütemények), nászajándék és pénz (menyasszonytánc) ajándékozásával segítették a lakodalom rendezőit. A lakodalom folyamán történt meg a menyasszony és a vőlegény belépése a házasok körébe, amit formálisan is kifejeztek és elismertek a jelenlevők (menyasszony búcsúztatása, kontyolás). – A lakodalom folyamán a néphit szerint veszélyeztetett, átmeneti állapotban levő fiatal pár védelmére és jövendő szerencséjének biztosítására számtalan mágikus eljárást hajtottak végre (pl. menyasszony befogadása). A lakodalom ma is virágzó szokás, amelyből lassan kimaradnak, elkopnak a korábban jogi jelentőségű, ill. mágikus és vallásos cselekmények, megmarad azonban mint reprezentációs lehetőség és mulatási, lakomázási alkalom, s fejlődik az ajándékozás szokása. Formai megvalósításában egyre jelentősebb szerephez jutnak a városi kultúra (pl. fényképezkedés, vonulás autókon, kölcsönzői ruha stb.), valamint a szocialista kultúra (tsz által rendezett esküvő) elemei. (lakodalmi alakoskodás, álmenyasszony, lakodalmi díszek és jelvények, házasságkötés étkezései, hazai leányasszony, hérész, kásapénz, kunkapitány, lakodalmas ház, lakodalmi gazda, lakodalmi kalács, lakodalmi konyha, lakodalmi tűz, lakodalmi mulatság, násznagy, nyoszolyóasszony, nyoszolyólány, pozovics, tyúkverő, asszonyavatás, vőfély, vőfélybot)

Lakodalom költészete:
1. A lakodalomhoz fűződő költői alkotások összessége. Az esküvői dalok, lakodalmi énekek egy része csakis lakodalom alkalmából szólalhat meg, nagyobb részük azonban csak lokálisan lakodalmi ének, s más területeken a lakodalomtól függetlenül, pl. mint szerelmi dalok, mulatónóták találhatók meg. A lakodalom költészetéből az összes, elsősorban lakodalomban szereplő dal és rítusének közhasználatú elnevezése lakodalmas. A többé-kevésbé sajátosan lakodalom költészetének mondható anyag mellett elhangzik a lakodalomban a résztvevők szinte teljes dalrepertoárja és hangszeres zenéje. Formailag is változatos a lakodalom költészete: tartoznak hozzá rítusénekek, lírai dalok, siratóénekek, oktató és vallásos énekek, rigmusok, táncszók, prózában elmondott köszöntők, találós kérdések, veszekedők, több szereplős dramatikus játékok stb. – A lakodalmi rítusénekek a lakodalom egyes mozzanatait kísérik, néha szinte illusztrálják, mint pl. a télizöld-szedést kísérő énekek Nyitrában, a hozományvitelt kísérő, tájanként eltérő énekek (Dunyhám, párnám de kurta ...), a menyasszony öltöztetését kísérő énekek (Zörög a kocsi, pattog a Jancsi...), a menyasszonytánc énekei, a kontyolást kísérő énekek, a különböző utcai vonulásokat kísérő dalok s a csak szűkebb területeken fellépő sajátos szokások énekei. A lakodalmi rítusénekek hangulatilag is elkülönülő csoportját képezik a menyasszonysiratók és a menyasszonybúcsúztatók (menyasszony búcsúztatása). Tánc közben szerelmi tárgyú, tréfás és mulatóénekek hangzanak fel (lakodalmi mulatság). – A menyasszonykikérést (menyasszonyvitel) színjátékszerűen megkomponált párbeszéd kíséri, játékos elemekkel, a kísérőknek találós kérdésekre is kell válaszolniuk. Magyar sajátosságnak nevezhetjük a hosszú ételrigmusokat, melyeket a vőfélykönyvekben írásosan és nyomtatásban is rögzítettek. A násznép szórakoztatását szolgálják a lakodalomról elhangzó tanulságos, vallásos vagy tréfás alkalmi énekek, a katekizmusi ének, a kakasének, a kánai menyegző, továbbá tréfás-szatirikus játékok, mint a különböző táji változatokat mutató halottas játékok, a Baranya megyében ismert szürke ló búcsúztatója, Göcsejben a megszemélyesített halál intelmei, az Alföldön a csikós játék, továbbá a vőfélyek tréfás vetélkedése, a veszekedők. Országosan ismertek a lakodalmi kurjongatások, csujjogatások. A prózai köszöntőversek: a lakodalmi hivogatók, vőfélyversek, ételköszöntők gyakran félnépi-műköltői eredetűek. A lakodalom költészete táji változatokban gazdag; igen régies pl. a Zobor-vidéki és egyes erdélyi falvak dalanyaga. A lakodalom költészetében sok a szerelmi dal, a tréfás-erotikus elemet tartalmazó mulatónóta; a komolyabb, elégikusabb hang a menyasszonysiratóknál, búcsúztatóknál lép előtérbe. – < b>2. Zeneileg nézve a lakodalmasok heterogén anyagát, a szertartásos énekek legkiterjedtebb stíluscsoportja kis ambitusú (pentachord, hexachord), kis szótagszámú (6–8) darabokból áll. Ezek többsége dúr jellegű. Gyakori azonban, s e lakodalom költészetei anyagra más típusoknál fokozottabb mértékben jellemző (nemcsak a Zobor-vidéken) a dallam egyes hangjainak „semleges”, ill. magasra húzó intonálása (Kodály: „lakodalmas intonáció”). A kétértelműen intonált hangok bármely irányban rögződhetnek, így a hangnem e darabokban változékony. (Dúr, moll mellett líd, mixolíd, néha egy típuson belül.) A dallammenet rendszerint a kvint magasságában indul vagy először ott kadenciázik, főkadencia gyakran a második fok. Szerkezet: négy- és több soros strófák mellett (ezek között lassú tempójú, díszítőhangokkal ellátott darabok és giusto táncdallamok) két- és háromrészes félrecitatívok is állnak (gyors parlando, mely giustóba hajlik). E stíluscsoport jellemző strófás dallamai: Ó én édes aranykacsám (és változatai: Segélj el Uramisten, Téli zöld, téli zöld, Zobor-vidék); A vörös folyóka (Abaúj); Megbocsásson Édesanyám (Bukovina); távolabbi összefüggésben: Csikorog a szekér (Szék); Mikor leány voltam (Moldva); Sírjál te kis virág (Zobor-vidék) menyasszonytánc kis formája stb. Jelentős a molljellegű réteg is: Megkötötték az én koszorúmat (Erdély); Lepedőcske, párnácska (Bukovina); Jaj pártám (Veszprém). Kétsorosság jellemzi a Ne aludj el két szememnek világa (Zobor-vidék); s a moldvai Rijjon nyirásza. A szótagszám e darabokban nemegyszer ingadozó. Főleg az erdélyi változatok hangszerkísérettel szólalnak meg. Félrecitatív típusok ebben a stílusrétegben csak a Zobor-vidéken találhatók. Szövegeiket, melyek gyakran a vőfélykönyvek rigmusaihoz hasonlók (tréfás vitatkozás, versengés, menet közben szereplő, sokszor részben rögtönzött versek, „összekötő szöveg”), szabadon váltogatják, dallamuk azonban, ellentétben az előző strófás énekkel, csak a lakodalomra jellemző. – A kis ambitusú típusok mellett a szertartásos énekek között oktáv, sőt annál nagyobb terjedelmű ereszkedő dallamok is találhatók. Egy részük kétrétegű, néha kifejezetten kvintváltó: A kapuban a szekér (Mezőség); Zörög a kocsi (országos); pentaton-vázas, la-végű giusto-dallamok; menyasszonytánc nagyformája (főleg dúr). A másik fajta (hatos- és tizenkettes sorok, tökéletes parlando-rubato diatonia) magasról indulván gyakran már egy sornyi idő alatt eléri az alsó réteget, majd különböző ambitusú lejtő vonalak összekapcsolódásából áll: Leányom, leányom, jódolgú leányom (Bukovina); Vajda, hegedűknek (Erdély). Míg a kvintváltó típus dallamvezetésében régi stílusú népdalokhoz áll közel (népzene), e második fajta históriás ének és keserves-típusokon keresztül (vö. népzene 19. kottapélda) siratódallamokkal tart rokonságot (siratóének). Gyakran ennek anyagából is alakulnak strófának még nem nevezhető, recitatívhoz közel álló darabok (Úristen rendelte a szent házasságot, Principátos uram szomorú hír vagyon, Szent János áldása – Zobor-vidék), szintén elsősorban rigmus-szövegekre. A szertartásos énekeken kívül néha alkalmiak is e dallamtípusba tartoznak (Kádár István históriája). A lakodalomba illeszkedő siratódallamok vagy teljesen kötetlen szerkezetűek, mint a halottsiratók többsége, vagy már strófásodásra hajlanak. „Nagy- és kisforma” (sirató), s a moldvai zsoltáros fajta egyaránt képviselve van köztük. A szertartásos énekek közül ciklikus szerkezetével tűnik ki a menyasszonybúcsúztatás. Itt a lakodalomban egyedülálló dallamok is szerepelnek: Haj révész, révész (Zobor-vidék), melynek stíluspárhuzamai gregorián alapréteghez tartozó antifonák között vannak; Kötöttem, kötöttem három koszorút (Ipolyvarbó), ilyen dallammal csak a Szent Iván-i énekben fennmaradt virágének szerepel. Az egy ciklusba fűzött darabok között zenei egymásrahatás figyelhető meg. Sajátos színt jelentenek a lakodalom költészete anyagban (bár mulatáskor egyébként is előfordulnak) a különböző táncszók. Ezek vagy félig recitált, vagy ritmikusan szavalt kis szótagszámú sorpárok, kevés hangból álló dallammal vagy teljesen dallam nélkül. Kiolvasókkal, mondókákkal lehetnek közös zenei vonásaik, de intonálási módjuk, magas hangfekvésük révén azoktól mégis különböznek. A táncszók sorozatát gyakran rikoltások szakítják meg. Ezeket a szertartásos énekek egy részéhez is hozzáfűzik. Fontos szerepe van a lakodalomban a hangszeres népzenének: egyes vidékeken (főleg Erdély) a szertartásosnak mondható énekeket is hangszerrel kísérik. A csupán énekelt és a hangszerrel is kísért részek egymáshoz való viszonyának vizsgálata még nem történt meg. Rokonság: a kis ambitusú, strófás dallamokhoz hasonló, néha azokkal egészen konkrétan egyező típusok a magyar népzenén belül más funkcióban is előfordulnak (kántálás, párosító, köszöntő). – Stílusrétegük Európa-szerte, általánosan elterjedt, s a dallamok elsősorban szokásanyagban vagy ballada- és egyházi szövegekkel ismertek. A közeli cseh, szlovák és morva változatok mellett (lakodalmas funkció) földrajzilag távol eső területek dallamai is mutatnak a magyarokkal egészen pontos egyezéseket (Kodály spanyol, Rajeczky cseh, német, svájci összevetése). A nagy ambitusú ereszkedő dallamoknak (mindkét típus) a magyar népzenén belül nagy csoportok felelnek meg. A környező népeknél ezek nem jellemzők, bár strófaszerkezetben itt is vannak még közös képletek (Zörög a kocsi). A lakodalom költészetének zenei történeti rétegzése még a jövő kutatási feladata. Itt a szertartásos anyagon kívül a lakodalomba alkalmilag rögződött énekek vizsgálata is sokat ígérő: köztük a régi scholaris-művészet maradványai nagy számban fordulnak elő.

Lányjárás:
A menyasszony kikérése.

Lánykiadó, lánykadás, lánysirató:
A menyasszonyos ház neve.

Lányvőfély:
Néhány faluban a vőfélyi tisztet lányok töltötték be, ők hordták be az ételt.

Lapos:
Kezdetleges lakodalmi kalács.

Leányavatás:
A serdülőkorból kinőtt lányok nagylányként, eladó lányként való elismerésének szokása. Szinte falvanként változik külsőségeivel együtt a leányavatás módja. Nem intézményesedett olyan mértékben, mint a legényavatás, és ünnepélyes, nyilvános formái ott alakultak ki kizárólag, ahol a legényavatás is előfordul. A leányavatás nem önállósul, hanem a legények szervezte alkalmakhoz, pl. a mulatságokhoz, a bálokhoz és a munkavégzés szokássá intézményesedett alkalmaihoz kötődik. (fonó, tollfosztó stb.) Másrészt a lányok baráti csoportjai intimebbek, képlékenyebbek (leánybanda), hogysem a leányavatásnak a legényekéhez hasonló, jól szervezett, a nyilvánosság számára is mutatós módjait meg tudnák szervezni. Sokkal szilárdabb erkölcsi törvények tartják vissza a lányokat, mint a legényeket. A legények felnőttkorba való átlépését rítussal, szertartással emelték, míg a leányokkal szembeni erkölcsi követelmények korosztályváltását mértéktartó ünnepélyességgel fogadták csak el. Kivételt mindössze a konfirmáció képez. - A leányavatás történetét, múltját nem ismerjük, a 19. sz.-ban megfigyelt módjai és friss adataink is azt mutatják, hogy nem vált soha valódi avatássá. Azok a szokások, szokásszerű cselekvések, amelyek a korosztályváltást kísérik, szerény szimbólumai a felnőtté válásnak. A leányavatás legteljesebb szimbolikus eszköze a leánycégér a Ny-Dunántúlon és a Kisalföldön. Hasonló szerepe van a nagylányos ruhába való átöltözésnek elsősorban húsvétkor, de a felnőtté válás tényét kifejezheti a közvélemény előtt a templomi ülésrendben a nagylányok között elfoglalt hely is. Nagylánynak számított az egész nyelvterületen élt szokás szerint az a lány is, akit a legények először hívtak meg a mulatságba farsangba, vagy akit a leánybandák maguk közé befogadtak. Ez utóbbi a tulajdonképpeni leányavatás: pl. a lány 14. születésnapján meghívja szüleihez az egy korosztállyal idősebb lányokat, akik közül az egyik kézfogással, csókkal és néhány köszöntő szóval maguk közé fogadja a fiatal lányt. Másutt pl. a serdülő lány haját idősebb barátnői nagylányosra fésülik húsvétkor, de a leányavatás tényét kifejezheti az aprószentek napján a korbácsolás éppúgy, mint a nagylányok fonójába, tollfosztójába szóló meghívás stb. Kiskapus környékén a leányavatás egykor három napig is eltartott, és leánykifőzés volt a neve. (még: korosztály, korcsoport, leányélet)

Leánycégér készítés:
A lányos ház előtt felállított különböző nagyságú feldíszített oszlop vagy fa, annak jelölésére, hogy a házban eladó lány van.

Leánynéző:
Előzetes tudakolózás után a legény szüleivel meglátogatja a lányos házban élőket.
A házastársul kiszemelt leány megtekintése még a leánykérés (megkérés) előtt, otthonában, a legény és annak szülei, hozzátartozói által. Főleg akkor volt erre szükség, ha házasságközvetítés által ismerték meg egymást a fiatalok, és sem a személyek, sem a családok vagyoni és egyéb körülményei nem voltak ismerősek. A leánynéző folyamán a leányt különböző szolgálatok megtételére kérték meg, s ezek teljesítése közben megfigyelve tudtak véleményt alkotni róla. A leánynéző ellenpárja a háztűznéző.

Leányvásár, Leánynézővásár:
1. az a hely, ahová a párválasztás elősegítése, a találkozás és megismerkedés céljából a különböző nemen levő házasodni vágyó fiatalok évente rendszerint ugyanazon időpontban magukat kidíszítve összejöttek. A lányok sok helyen ingó hozományukkal együtt jelentek meg és így kínálták magukat. E községek messze földön ismertek voltak, és az alkalom kizárólag a leányvásár céljait szolgálta, de sok helyen vásárral, leginkább pedig búcsúval voltak összekötve (búcsújáróhely). A leghíresebb leányvásárokat a következő helyeken tartották: Mátészalkán Mária-Magdolna (júl. 22.) napján, Szabolcs megyében a pócsi búcsú alkalmával, a gainai havasban (Hunyad m.) júl. 13-án (a görög naptár szerinti Péter-Pál napján), az ormánsági Vajszlón (Baranya m.) Luca-napkor (dec. 13.), Zomborban okt. második napján, Háromszék megyében pedig a vásáros napok közé eső vasárnap, Zengővárkonyban (Mecsek) gesztenyeszüretkor. Némely helyen a leányvásárt évente 2-3-szor megismételték. A leányvásár szokása egykor szinte egész Európában megvolt, a magyarsággal szomszédos népeknél és nemzetiségeknél éppúgy, mint a távoli skandináv területeken. - Az említett összejöveteleket azért nevezték leányvásárnak, mert ezek nemcsak az ismerkedésre nyújtottak alkalmat, hanem az esetleges házasságkötéssel kapcsolatos vagyoni kérdések megbeszélésére (hozomány stb.) is lehetőség nyílt, sőt pl. a románoknál a megkérés, az eljegyzés és a házasságkötés helyei is voltak (pl. Gaina). Téves az a felfogás, hogy a leányvásárban adták-vették a lányokat.
2. Az a hely, ahol a háztartási alkalmazottak sok községben újév vagy pünkösd (Debrecen) napján összejöttek és ünnepélyesen felöltözve várták, hogy fél- vagy egész évi szolgálatra, munkára felfogadják őket.

Leányvevés:
A szülők és a rokonok jelenlétében tartott nyilvános tanúságtétel arról, hogy a fiatalok a közeljövőben házasságot akarnak kötni.

Legényavatás:
A férfiaknál a serdülőkorból a felnőttkorba való átmeneti rítus (átmeneti rítusok). Az ifjúvá serdült fiatalembert az egy korosztállyal előtte járó legények korcsoportja, baráti csoportja vagy szervezete az év egyik ünnepnapján ceremoniális eljárásokkal tagjai közé fogadja s ezzel együtt felnőttként elismeri. - Az ifjúvá avatás rítusát szerte a világon a legkülönbözőbb népek gyakorolták és gyakorolják ma is. A legényavatás honfoglalás előtti és utáni története a magyar parasztságnál egészen a 19. sz. közepéig hiányzik. Történeti forrásaink csak a főnemesi, nemesi rangú ifjak játékaira, lovagi versenyekre, később pedig a céhek ifjúságának szervezett avatására, a céhes avatásra utalnak. Közülük elsősorban a céhek avatási szertartásmódjai hatottak a parasztfiatalok avatásaira, de a ceremónia végrehajtásának egy-egy formájában felfedezhetjük a lovaggá ütés eljárásait, még ha parodisztikusan bemutatva is (pl. pofonütés, felütés), de ugyanígy a keresztény egyházak keresztelői rítusainak jegyeit is. (Pl. A legényavatás neve azokon a vidékeken, ahol az avatás vízzel, borral, pálinkával való leöntéssel történik, bekeresztelés.) A legényavatás kialakulásának és szokássá válásának az a feltétele, hogy a korosztályok és korcsoportok viszonylag zárt rendje kialakuljon. Ez a rend azonban nem alakítja ki szükségszerűen a legényavatást, de a leányavatást, a gyerekből serdülővé avatást (puhabkeresztelő) sem. Mindennek jó bizonyítéka, hogy a korcsoportok szerinti tagozódást az egész magyar nyelvterületen ismerjük, de legényavatásról csak a Kisalföldről, a Ny-Dunántúlról, a Felföldről és Erdélyből mutathatunk be megbízható adatokat. Mindebből arra következtethetünk, hogy a legényavatás intézményét a szomszédos, elsősorban a német, szlovák, délszláv (Ny-i horvát) lakossággal való kulturális kapcsolataink révén ismertük meg, terjesztésében, formai jegyeinek kimódolásában pedig a városi, mezővárosi, falusi céheknek volt döntő szerepük. Mindez nem jelenti azt, hogy a serdülő fiúk korosztályából a legények korosztályába való átmenetnek ne lettek volna legényavatásnak ugyan nem mondható, de mégis ünnepélyes, az alkalomhoz mért egyéb formái. Ott, ahol nem avattak legényt, a legénnyé válást és annak elismerését épp olyan jól kifejezte pl. a legénynek szokásos viselet felöltése húsvétkor, vagy a prot. egyházak konfirmációja. Halványabban ugyan, de ugyanezt az állapotváltozást tükrözte a legények első mulatságán való részvétel, a templomi ülésrendben a legények közé ülés vagy állás, az aratóbandába szegődtetés kaszásként stb. A korosztály- és korcsoportváltásnak ezek a módjai - a konfirmációt kivéve - még nem intézményesedtek s már nem is fognak, nem szólva most arról, hogy az állami, társadalmi, egyházi szervezetek a maguk felnőtté avatási eljárásait, szertartásait a változó normák szerint változó módon kialakíthatják. (Pl. katonaeskü, leszerelés a katonaságtól, választói jog stb. - mint a felnőttség intézményes, a közvéleményben is továbbgyűrűző elismerése.) - A paraszti legényavatást a próba előzi meg közvetlenül, de hajtóereje, kiváltója a serdülőkorú fiatalok kényelmetlenül zárt, visszafogott állapota. Általában ők kezdeményezik a legényavatást, de a falu nyilvánosságán belül döntő szerepe a legények korcsoportjának jut. Ők beszélik, szervezik meg a dolgot a szülőkkel és az avatandóval, de alkalmanként - a szigorú közigazgatási, egyházi ellenőrzés alatt álló mezővárosokban - a helység elöljáróival is. Amikor a múlt század második feléből indulva az I. világháborúban tetőzött a paraszti életforma társadalmi és erkölcsi válsága: a legényavatás a legények korcsoportjának kocsmai szórakozásává vált. Kivételt ott találunk, ahol a legényavatás az év ünnepeinek rendjébe, egy tartósabb kötőanyagba épült bele. (Pl. a Szigetközben az aprószentek napja ünnepi és társadalmi szokásaiba.) Ekkoriban tűnt el a parasztfiatalok életéből, átadva helyét az életkorok szerinti természetes rétegződés köznapi módjainak, a társadalmi, politikai, kulturális, egyházi intézményeknek. - A legényavatás átmeneti rítus. Nem egyetlen kulturális hagyományból alakult ki, ezért a változatok tarka sokfélesége, az ötletek, a komoly és játékos ceremóniák rövid életű hagyománnyá vált szokásai jellemzik. Pl. 1. A bekáfolás a Balaton vidékén egyszerű áldomásfizetéssel járt, máshol ezt sittyó-áldomásnak, fertálbefizetésnek, balekavatásnak nevezték. Az avatásnak azonban a legtöbb helyen szokásszerű feltételei voltak, amelyeket előzetesen teljesíteni kellett. Ilyenek lehettek a munkával összefüggésben, hogy a legény jól tudjon kaszálni, ki tudja kalapálni s meg tudja fenni a kaszát, rakni a szekeret stb. Máshol fizikai erejét és ügyességét kellett bebizonyítania, pl. meg kellett birkóznia a legénybíró által kijelölt másik legénnyel, vagy egy nehéz kőgolyót a völgyből a hegyre kellett felvinnie. - A serdülőnek mondott fiatalember a próba után pénzt kér a szüleitől és elmegy a kocsmába. A legények várják már, de mintha váratlanul és engedély nélkül toppant volna be, kizavarják. Újra visszajön, most már kopog, és engedélyt kér a legénytársaság vezetőjétől, hogy megfizesse a „legénysorba lépést” és keresztapát válasszon magának a korosabb legények közül (legénykeresztelő). A keresztapának napokkal előbb felkért legény feláll, a társaság asztalához kíséri és leülteti. A kocsmáros kihozza a szintén korábban megrendelt italt és a terített asztal fölött a legények vezetője (legénybíró) az alkalomhoz illő szavakkal köszönti. A keresztapa ezután az új legény fejére önt egy pohár bort, a legénybíró pedig a legények „koszorújának” tagjává, egyúttal teljes jogú legénnyé fogadja. Hajnalig isznak, mulatnak, azután a keresztapa elkíséri a legényt ahhoz a lányhoz, akinek - titokban - udvarolt már. A sokféle legényavatás-ceremónia szerkezete, menete ugyanaz. Néhol az avatandó szokásszerűen lopott búzából szerzi a pénzét, másutt két, sőt három keresztapát választ, megint másutt tegezi a keresztapát, általában azonban - egy-két év korkülönbség ellenére is - élete végéig magázza. Gyakran a legények szedik össze - erőszakkal ha kell - az avatandókat, akiknek nem borral öntik le a fejét, hanem a hátsó felét felütik a mennyezethez, pofonütik, arcul köpik borral (Ny-Dunántúl, Erdély, Felföld), leöntik a fejét és ikszet (kart karba öltve) isznak vele. (Szigetköz, Csallóköz, Felföld) - A legényavatás a Szigetközben és a Csallóközben aprószentek napján történt (még: adománygyűjtés). Leggyakoribb alkalmai: farsang (itt hamvazószerda, farsang vasárnap, a helyi búcsú napja, a regölés napjai (csak Ny-Dunántúlon) és általában a vasárnapok ősszel és télen. A felavatott legénynek joga volt dohányozni, kocsmába, fonóba járni, a lányos házakat meglátogatni, a lányt táncba vinni stb. Illendő magatartására a legénybíró ügyelt fel. A legényavatáshoz hasonlóan történt a vadász- és a bányászavatás és a céhben a legényavatás. Rudabányán még 1972-ben is balekavató gyűlésen fogadták be vidám hangulatban a bányászok közé az elsőéves bányamérnök hallgatókat nemre való tekintet nélkül. (még: avatás)

Legénybúcsú:
Az esküvő előtti napokban a vőlegény barátaival együtt ivászat közben búcsúzik a legény éveitől.

Legényjáró napok:
A hét meghatározott estéi, amelyeken a helyi szokás szerint megengedett, szívesen látott volt a legények látogatása a leányos házaknál. A legényjáró napok időpontja és gyakorisága a munkával elfoglaltság mértékének, a társadalmi és vallási életnek, valamint hiedelmeknek volt a függvénye. A nem megfelelő időben látogató legényt megszégyenítés érte, többnyire hagymát, fokhagymát csempésztek a zsebébe. /udvarlás/

Lesi, lesis asszonyok:
Egy szelet kalács, ill. a menyasszony nőrokonai, akik a kalácsot osztogatják a vendégeknek.

Leső:
Hívatlan vendég.

Lóalakoskodás:
Ló utánzása, alakítása; az állatalakoskodás legkedveltebb formája volt a magyarságnál. Különböző módjai ismeretesek. 1. A legáltalánosabb az, amikor két legény egymás mögé állva előrehajlik; a hátulsó az elsőnek megfogja a derekát. Leterítik őket pokróccal vagy lepedővel. Az elülső legény botot tart maga előtt, amelyen egy cserépfazék van. Ez alkotja a ló fejét. A farkát többnyire kenderszöszből készítik, a pokróchoz kötik vagy a hátulsó legény bothoz erősítve tartja, kidugva azt a pokróc nyílásán.
2. A lóalakítás másik gyakori formájában a ló fejét fából faragják ki. Egy lefelé fordított teknő egyik végéhez erősítik és felkantározzák, másik végéhez lószőrfarkat szegelnek. A teknő fenekén nyílást vágnak. A lovast, ill. a huszárt alakító játékos a teknő nyílásába áll és a derekára „húzza a lovat”. A teknőt a lófej és a farok kivételével beborítják lepedővel. Azt a benyomást igyekeznek kelteni, mintha a lovas a ló hátán ülne. Gyakran egy szalmával kitömött, csizmás nadrágot tesznek át a teknőn, - ezáltal úgy tűnik, mintha a lovas nyergelné a lovat és az ő lába lenne a kengyelben. - A lóalakoskodás általában farsang alkalmával, a fonókban, a lakodalom játékai között fordul elő. Lóalakoskodás az aprószentek napi gircsózás szokása is. Főleg az első típusú lóalakoskodásban a cselekmény lényege, hogy a szereplők, a jelenlevők a lóra alkudoznak, de megegyezni nem tudnak. A jelenet azzal ér véget, hogy a ló gazdája megöli, fejbe üti a lovat, azaz a ló fejét alakító cserépfazekat szétüti. A lóalakoskodás első formája a magyar nyelvterületen, különösen a Nagyalföldön általánosan ismertnek tekinthető, a másodikra elsősorban K-Mo. területéről és Erdélyből vannak példák. A lóalakoskodásnak számos variánsa ismeretes az európai népszokásokban.

Lóbúcsúztató:
Énekkel kísért játék.

Lovagos:
Lovas legény a lakodalmi menetben.

Lyukas kalács:
Borosüveg nyakán hordott lakodalmi kalács, amit a papnak, az anyakönyvvezetőnek ajándékoztak.

Mágikus eljárás:
Olyan cselekmény, amelyet a parasztság különböző okkal, céllal kapcsolatban, de hagyományos módon, a mágia hagyományos elvei alapján a mágikus eljárások hagyományos eszközkészletét felhasználva gyakorolt, és ily módon legalább egy eleme révén mágikusnak minősíthető. E hagyományos eszközkészletbe a következők tartoznak: a valamilyen okból mágikusnak számító tárgyak a mágikus gyakorlat hagyományos cselekvései, a legegyszerűbb gesztusoktól (pl. köpés, keresztvetés, bekerítés) a legösszetettebb rítusokig (pl. fürösztés, szenesvízkészítés, füstölés, ólomöntés). Ezek közül a bonyolultabbak inkább egy-egy célra specializáltak (pl. szenesvíz szemverés gyógyítására, ólomöntés ijedtség gyógyítására), szemben az egyszerűbb cselekedetek, gesztusok, ill. tárgyak univerzális használhatóságával (így pl. a köpés a mágikus eljárások mindenfajta szituációban, céllal visszatérő cselekvése). A mágikus eljárások hagyományos kísérő elemei: ezek valamilyen oknál fogva hagyományosan mágikusnak számító, de sztereotíppá vált, jelentés nélküli „üres” gesztusok, formulák, időpontok, helyek stb. (pl. kilencszer, szótlanul, visszakézből, napkelte előtt, keresztúton stb.), amelyek ugyan a mágikus eljárások kísérőiként általában jelentés nélküliek, mégis a hagyományosan hozzájuk asszociált „többlet” révén hiedelmesítő hatásuk lehet (pl. egy egyébként hétköznapi céllal gyakorolt cselekvést hétszer vagy napkelte előtt végeznek el). A mágikus gyakorlat nem mágikus cselekvései és eszközei csak az adott esetben, ill. adott összefüggésben tekinthetők mágikus eljárásnak. Ezek az egyszeri mágikus kapcsolatok általában az analógia elvének alkalmazásával jönnek létre (pl. kenyérsütéskor a gazdasszony megpördül, hogy olyan magasra keljen a kenyér, amilyen magasra fölrepül a szoknyája). – A mágikus eljárások részben a mindennapi élet céljait szolgálják (pl. termésvarázslás, termékenységvarázslás), ill. mindennapi cselekmények kísérői (szántás, vetés, házimunkák stb. Pl. vetés bevégeztekor a gazda földobta a zsákot, hogy olyan magasra nőjjön a búza); részben rendkívüli helyzetekben, vélt vagy valóságos veszélyek esetén fordultak hozzájuk, így betegség, vihar, tűzvész esetén vagy olyan időpontokban, amikor a hit szerint rontástól kell tartani. A rendkívüli helyzet okozta felfokozott pszichikai állapotban racionális beállítottságú egyének is, napjainkban is fordulnak olykor mágikus eljáráshoz. A mágikus eljárások más részét a hiedelmek hagyományos alkalmai, ill. bizonyos szokáscselekmények tartják fenn (pl. a menyasszony termékenységét célzó mágikus eljárás a lakodalom folyamán). Viszonylag kevés a 20. sz.-i magyar parasztság gyakorlatában az olyan eset, amikor céltudatosan hoznak létre – a mindennapi élet alkalmaitól, szituációitól függetlenül – olyan helyzetet, amikor mágikus eljárásokat gyakorolnak. Ezek az esetek általában a negatív célú „fekete mágia” körébe vágnak rontás, szerelmi varázslás. A még a 20. sz.-ban is gyakorolt pozitív célú mágikus eljárásokkal ellentétben erről már inkább csak a szájhagyományozott hiedelemmondák sok típusa szól, a mágikus eljárásokat általában a boszorkánynak vagy más rosszindulatúnak feltételezett lénynek tulajdonítva. A legújabb időkben a pozitív célú mágikus eljárások is kiveszőben vannak; egyre inkább csak szájhagyományban élő, ill. alkalom fenntartotta üres, cél nélküli cselekvések. A mágikus eljárások egy része közhasználatú volt, más részét specialisták gyakorolták (pl. gyógyító, tudós, halottlátó. Ezek tevékenysége napjainkra – a halottlátót kivéve – lényegében kihalt; mai napig elevenen él azonban az alakjukhoz fűződő gazdag hiedelemmonda-anyag. – A mágikus eljárások legegyszerűbb alapelemei általánosan elterjedtek Európa népeinél, sőt Európán kívül is. Egy-egy szűkebb terület vagy népcsoport egyedi sajátságának egy-egy bonyolultabb rítus sajátos összetétele, felépítése látszik, ill. ennek egy bizonyos célra való alkalmazása. Így pl. a szemverés elleni szenesvízkészítés nálunk gyakorolt formája közép-DK-európai sajátság.

Magyar nóta:
Egyéni szerző(k)től származó újkori lírai dal, melyben nép- és műzenei, továbbá szóbeli és irodalmi elemek keverednek; városon és falun a társadalom több osztálya körében is ismert. Eredetileg hangszeres verbunkos-zene; mai értelemben a 19. sz. második felének népdalt utánzó, de tartalmában és funkciójában a népdaltól idegen, átlagpolgári igényeket kielégítő dalműfaja. Egyéb nevei: népies dal, népies műdal (cigányzene). - Csaknem másfél százados pályafutása korábbi hagyományok alapján a 19. sz. elején kezdődött. A magyar nóta előzményeit a hangszeres verbunkos-zenében, a 18. sz.-i diákmelódiáriumok dallamaiban és a magyar népdalban keressük, de zenei ihletője elsősorban a verbunkos volt; az énekhangra írt szerzemények is őriznek hangszeres fordulatokat (-Cserebogár, sárga cserebogár; -Ég a kunyhó, ropog a nád...). A reformkortól a századfordulóig a népszínmű volt egyik legfőbb terjesztője. (Szerdahelyi-Szigligeti: A csikós c. darabjából pl. féltucat magyar nóta vált ismertté, többek között -Beszegődtem Tarnócára bojtárnak; -Magasan repül a daru, szépen szól; -Ne menj, rózsám, a tarlóra!... stb., a későbbi Abonyi-Szentirmay-féle A betyár kendője c. darabból sem sokkal kevesebb , pl. -Hullámzó Balaton tetején; -Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs... stb.). Neves előadóművészek (Déryné, Blaha Lujza, Tamássy József és mások), továbbá a cigányzenészek népszerűsítették. Időközben tartalomban és formában sokat változott: a 19. sz. elején a német befolyás ellensúlyozására törekedtek, előkészítették és szolgálták vele a szabadságharcot, s részben ezzel is tiltakoztak a Bach-korszak elnyomása ellen. A kiegyezés után a korábbi „sírva fogadó”, „búsmagyar” szemlélet kerekedett felül, amely a hanyatló dzsentri jellemzője. A magyar nóták fokozatosan elsekélyesedtek, népünk mind kevesebbet tartott meg belőlük. Az amúgy is szűkös tematika (szerelmi, mulató, hazafias) teljes formalizmussal párosult. - Századunkban a magyar nóta már kész sablonok szerint készült. A leggyakoribb forma-sablonok azonosak az ún. új stílusú magyar nédpalban is jellemző szerkezetekkel (egy-egy sort egy-egy betűvel jelölve): A A5 B A, A Ak B A - ahol tehát a második dallamsor abban különbözik az elsőtől, hogy öt hanggal feljebb van transzponálva vagy a sor vége felkanyarodik, hogy a sorvégződés (k = kadencia) a nyitó jellegű domináns hangon legyen. Az egyszerű, sőt - saját, a népdalénál magasabb igényeihez mérten - primitív formát az újabb magyar nóták a sorok nagyobb hosszával tágítja. Gyakoriak a 18, 20, 24, sőt magasabb szótagszámú sorok. Míg az élő népi dallamban - és nagyjából a századunk elejéig virágkorát élő magyar nóta termés legjavában is - a kis formán belül a változatosságra való törekvést tapasztaljuk, addig az újabb magyar nóták dallamában éppen az ellenkező hajlam uralkodik: a szerkezet megmerevedik, s a szerzők a sablonosság unalmát indokolatlanul bonyolult - a hagyományos magyar népzenei gondolkodástól idegen - fordulatokkal, hangközlépésekkel próbálják ellensúlyozni. Ilyen merev sablon a domináns hangra kanyarodó második A-soron kívül a kétrészes harmadik sor (B), melyben a második rész az elsőnek részleges vagy teljes szekvenciás megismétlése. A szekvencia a magyar nótában - ellentétben a magyar népdallal (kivéve a kvinttel feljebb vagy lejjebb való ismétlést) - igen gyakori. A hangzatfelbontás, mint dallamalkotó eszköz, a kromatika és a funkciós harmóniai gondolkodás következményeként létrejött egyéb, a népzenében szokatlan hangközlépések már csak a népzenétől való tudatos különbözés miatt is kötelezők. A magyar nótának talán még inkább, mint a népdalnak, a kotta a halála. Csak stílusa szerinti előadásban hat igazán. Terjesztésében és megőrzésében ezért jutott olyan lényeges szerepük a cigányzenészeknek. A magyar nóták kezdettől fogva leginkább zongorakísérettel jelentek meg, innen alkalmazták a cigányzenészek vagy azok idegen betanítói (pl. katonakarmester) cigányzenekari együttesre. A sikerültebb magyar nótákat már kottában való megjelenésük előtt divatba hozták a cigányzenekarok, s egy időben a nótakiadványok címlapján a szerző neve és a kompozíció címe mellett ezt is szívesen feltüntették: „játssza Sárközi”, „játsszák a Patikárus testvérek” stb. A magyar nóta dallamának könnyen harmonizálhatónak kell lennie, sőt kívánnia kell a harmóniát. Ez a követelmény - amely a nóta eredeti közönségének ízlésében gyökerezik - tette szükségessé a dallamszerkesztésben az egyértelműen harmonizálható formulák, fordulatok, hangközök használatát. A könnyen harmonizálhatóság máig a legerősebb megkülönböztető jegye a magyar nótának a hasonló sorszerkezetű magyar népdaloktól. - A fél-háromnegyed századdal korábbi (18-19. sz.-forduló) verbunkos zene már nagyjából meghonosította azokat az idegen-Ny-európai elemeket, amelyek a magyar nótát zenei anyagában a népdaltól leginkább elválasztják: az európai műzenéből vett dallamfordulatok (mi-fa-so kezdet, la-so-ti-do vagy fa-mi-si-la záróformula stb.), nehezen énekelhető - mert nem tisztán dallami, hanem harmóniai gondolkodásban gyökerező - hangközök (kromatika, bővített kvart, szűkített kvint stb.), a magyar népdalétól idegen dallamszerkesztési elvek (szekund- vagy terc-szekvencia, emelkedő dallamvonal stb.). - A magyar nóta tipikus átmeneti, felemás műfaj: a szerzők többsége félművelt, zeneileg képzetlen, a tudatosan utánzott népdalok közül jobb esetben is csak az új stílusúakat ismerik; többségük az úri osztály tagjai közül került ki. Alkotásaik előbb törvényszerűen az úri osztály, a városiak körében váltak ismertté, majd a mezővárosi és falusi parasztpolgárság, a kispolgárság között s végül megszűrve, némileg átalakulva eljutnak a legszélesebb néprétegekhez. - Időrendben első magyar nóta-szerzőként Egressy Bénit (1814-1851) szokás emlegetni. Ő még olyan ambícióval komponálta dalait, mint aki a romantikus német (főleg Schubert nevével fémjelzett) dalköltészetnek magyar megfelelőjét igyekezett létrehozni. Néhány dala, ha nem is vált népivé, századunkban népszerű maradt. Csak egy részüket írta kész szövegre: Ez a világ amilyen nagy, A virágnak megtiltani nem lehet, Kisfurulyám szomorúfűz ága, Ereszkedik le a felhő (Petőfi), Télen nyáron pusztán az én lakásom (Tompa), Mi füstölög ott a síkon távolban (Gaál), Juhász a hegy oldalán (Erdélyi), Ne menj rózsám a tarlóra... Néhány dala - mint az Ej, haj magyar ember; Szomorúfűz hervadt lombja vagy a Klapka-induló (később: Fel, fel vitézek a csatára, Thaly verse) eredetileg hangszeres darabnak készült. - A nagyszámú 19. sz.-i nótaszerző közül három nagyobb név emelkedik ki: Simonffy Kálmán (1832-1889), Szentirmay Elemér (családi nevén Németh János, 1836-1908), Dankó Pista (1858-1903). Simonffy - polgári foglalkozása szerint ceglédi főjegyző, Pest megyei jegyző, az 1870-es évek elején ogy.-i képviselő - kevés zenei műveltségét autodidakta módon szerezte. Dalainak harmonizálását is mások (Ábrányi, Szénfy) végezték. Néhány dalának népi változata is keletkezett. Ilyenek: Szomorúfűz ága... (népdalvariánsa leginkább „Kinek van, kinek van kút az udvarába” kezdetű szöveggel), Hej az én szeretőm, ez a kicsi barna; Jaj, de magas, jaj, de magas ez a vendégfogadó; Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted. - Szentirmay nemcsak dallamokat, hanem szövegeket is írt; emellett novella- és népszínműírással is foglalkozott. Dalai legtöbbnyire népszínművekhez készültek (A falu rossza, Sárga csikó, Piros bugyelláris...). Leghíresebb dala a spanyol zeneszerző-hegedűművész, Sarasate által is felhasznált Csak egy szép lány van a világon. További legnépszerűbb dalai (mintegy 400 dal közül): Ucca, ucca, ég az ucca; A kisasszony Pozsonba; Debrecenbe kéne menni; Zsebkendőm négy sarka; Szálldogál a fecske... - Dankó Pista előtt már akadt cigányzenész, aki nótaszerzéssel próbálkozott (Boka, Patikárus, Rácz Pál stb.), de a cigányzenészek között ő az első és egyetlen, aki nótaszerzéssel történelmi nevet szerzett magának ugyanúgy, mint egy évszázaddal előbb a verbunkosszerző Bihari János. Dankó egyébként cigányprímásnak jelentéktelen volt. A kottaíráshoz, a magyar dilettáns nótaszerzők többségéhez hasonlóan, ő sem értett. Négyszáznál több dalából viszonylag nagyon sok népszerűvé vált. Ezek közül a legnevezetesebbek: Nem jó mindig minden este a fonóba eljárni; Szőke kislány, csitt, csitt, csitt; Eltörött a hegedűm; Hamis a rózsám; Egy cica, két cica...; Most van a nap lemenőbe; Írom a levelem Balog Máriának (Bakalevél); Gyenge violának... (Nagy Bercsényi Miklós...); Madár vígan dalolva lombos ágon (Lemondás); Búsan szól a kecskeméti öreg templom nagy harangja; Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál; Nem fúj a szél, nem forog a dorozsmai szélmalom; Még azt mondják, nincs Szegeden boszorkány... - A századfordulónak és a 20. sz. elejének nótaszerzői közül Dóczy József (1863-1913), Fráter Lóránd (1872-1930) és Balázs Árpád (1874-1941) a legjelentősebbek. Közülük az egyetlen Balázs Árpád volt, aki hivatali foglalkozása mellett (zilahi árvaszéki jegyző) a komoly zenét is hivatásos szinten művelte. Nevezetesebb nótái: Gyere velem akáclombos falumba; Valakinek muzsikálnak a faluban valahol; Ahogy én szeretek, nem szeret úgy senki; Befordultam a konyhára (Petőfi szövege); Fa leszek, ha fának vagy virága; Itthagyom a falutokat nemsokára; Két babonás szép szemednek stb. - Fráter Lóránd a nótaszerző dzsentri mintaképe. Katonai pályán indult el, de 32 éves korában - huszárkapitányként - nyugalomba vonult. Attól fogva a nótaszerzésnek élt; emellett hangversenykörutakra járt, ahol cigánybanda élén hegedülte és dalolta dalait: Száz szál gyertya...; Hívlak akkor is, ha nem jössz; Messze, messze Csíkországban; Oda van a virágos nyár; Ott, ahol a Maros vize messzi földön kanyarog; Tele van a város akácfavirággal... (Fráter Lóránd bátyja, Fráter Béla is nótaszerző volt; két dala vált közismertté: A fonóban szól a nóta; Szomorú a nyárfaerdő). - A századfordulói-huszadik századi triász dalai közül már csak Dóczy (polgári foglalkozása szerint kisebb állami hivatalnok) néhány dala terjedt el a népdalos paraszti társadalomban: Bakanóta (Jól van dolga a bakának); Magas a kaszárnya; Megáradt a patak, elmosta a partot; Nádfödeles kis házikóm...; Szeretőt keresek...; Édesanyám kösse fel a kendőt a fejére... - Elsősorban azok a magyar nóták folklorizálódtak, amelyek eleve „népdal-közelből” indultak: soknak szerzőjét ma már nem is lehet megállapítani (-Söprik a pápai utcát; -Kitették a holttestet az udvarra; -Szeretnék szántani; -Kerek ez a zsemlye; -Be van az én szűröm ujja kötve; -Végigmentem az ormódi temetőn; -Vörös bort ittam az este; -Zsindelyezik a kaszárnya tetejét; -Édesanyám, ha bejön Egerbe; -Hét csillagból áll a Göncöl szekere... stb.). Ezek közül némely magyar nóta dallamszerkezete s részben szövege is megtévesztésig hasonlít a népdalokéhoz (pl. -Zöldre van a rácsos kapu festve...); a népdalok és magyar nóták különválasztása máig folyik, bizonyára több meglepetésben lesz még részünk a jövőben. (Bartók Béla a nép körében ismert magyar nóták számát egy-két ezerre tette!) A kinyomozhatóbb eredetű magyar nóták nagyjából szerzőjük (vagy szerzőik) tehetségének arányában váltak népszerűekké, és maradtak fenn viszonylag huzamosabb ideig a szájhagyományban, így pl. Egressy-Petőfi, Simonffy-Szelestey, Simonffy-Thaly, Tóth-Mosonyi, Gaál-Thern, Szentirmay, Matók, Balász, Csajághy, Fráter, Rácz s a legnépszerűbb, Dankó Pista művei. Nótát - általában idősebb nótaszerző dilettánsok - ma is rengeteget írnak. Ennek ellenére a magyar nóta műfaja már századunk elején is a hanyatlás jeleit mutatta, napjainkra pedig végleg kiöregedett. - A magyar nóta, mely már a múlt században, főleg a népszínművek révén a parasztság között is tömegesen elterjedt, sokat ártott a nép hagyományos zenei ízlésének. Ugyanakkor az új stílusú magyar népdal kibontakozásához a legfőbb serkentő erő és forrás volt. (még: dal)

Mákos:
Mákkal sütött fonott kalács.

Mányik:
A házasság közvetítésében fontos szerepet betöltő asszony (rendszerint rokon).

Mártani egy tálba, egy tálból:
Családi, közös étkezés tálból, tányérok nélkül.

Másfél pár vendég:
A vőfélykendő és a vőlegény ruháinak kiváltására a lányos házhoz küldött személyek, a vőfély, a nyoszolyóasszony és a nyoszolyólány (Buják).

Maskarák:
Rongyos ruhába beöltözött, tréfás játékokat és bohózatokat játszó személyek.

Másodvőfély:
Kisvőfély.

Mátka:
Menyasszony vagy vőlegény; a jegyesek mindegyike.

Mátkapár:
Az új pár, vagyis az esküvői és a lakodalmi események során egymással házasságot kötött nő és férfi.

Mátkásulás:
A szülők és a szűkebb rokonok jelenlétében tartott nyilvános tanúságtétel arról, hogy a fiatalok nemsokára házasságot fognak kötni.

Medvealakoskodás:
Medve megjelenítése, utánzása; az állatalakoskodás egyik leggyakoribb formája. Különösen felvonulások alkalmával (pl. farsang, szüret) öltöznek medvének. Megjelenik azonban a medve a fonóban, a lakodalomban és különböző munkaszokások alkalmával (pl. aratás, dohányfűzés). A medvét alakító legényt szalma- vagy gyékénykötéllel csavarják körül olykor az öltözete rossz ruha vagy bunda. Fejére álarcnak zabostarisznyát húznak, amelyen füleket alakítanak ki, korommal szemet, orrot, szájat rajzolnak rá. Egy alakoskodó láncon vezeti a medvének öltözött személyt. A medvét vezető legény többnyire rossz fazekat ver, amellyel mint dobszóval a medvét táncra serkenti. A medve esetlen mozdulataival szórakoztatja a jelenlevőket. Gyakran sor kerül a medve elárverezésére. A jelenlevők alkudoznak rá, egymásra licitálnak, tréfálkoznak, miközben a medve ugrándozik, táncol, ijesztgeti a lányokat és a gyerekeket. - A medvealakoskodás országszerte ismert; a magyarral szomszédos népek hagyományában is gyakori.

Megkérés, Leánykérés:
Leány házasságra kérése szüleitől, a házasulandó legény vagy annak szülei, hozzátartozói vagy más megbízott személy által, gyakran ünnepélyes formaságok között. Egyéb elnevezései: leánykérő, kérő, kéretés, leánynéző helnizés (Baranya), kulacsos puhatolódzó, követküldés. A megbízott neve is helyenként változó: pl. követ, követasszony, gügyü, gyalogsátán stb. A szóvivő lehetőleg beszédben járatos ember volt, esetleg specialista e téren, násznagy vagy lakodalmi gazda; a legénynek szinte nem volt szerepe. A leányos házhoz érkező csoport nemegyszer ürügyet jelölt meg jövetele céljaként, pl. eladó állat után való érdeklődést. Vőfélykönyvekből vett beszédekkel, versekkel közelítettek jövetelük céljához, leginkább Ádám és Éva történetének elmondásával. A megkérésnek régente rendszerint két mozzanata volt figyelemre méltó: a leány kezének nyújtása (adása), a legény részéről a leány kezének bevétele (elfogadása) és a házasulási szándék jeleként a jegyajándék átadása; de számtalan táji változat volt ismert. Pl. Baranyában a megkérés három aktusból állt: a helnizésből, az alkuból (tehát a lánynak fizetendő móring, hitbér összegében való megállapodásból), végül a foglalásból (összekötés), tehát a jegyek kicseréléséből a pap előtt. Az érdemi tárgyalásban a kérdés nemcsak az volt, hogy a leányt odaadják-e, hanem az is, hogy milyen anyagi feltételek mellett. A hozomány, kelengye, hitbér kérdésén olyan komoly vita alakulhatott ki, hogy el is vághatta a további közeledés útját. Az érdekelt fiataloknak – főleg jómódú családok esetében – igen korlátozott lehetőségük volt arra, hogy az eredményt kívánságuk szerint befolyásolják. A választ a leány szülei adták meg, bár előzőleg – ha formálisan is – a leánynak nyilatkoznia kellett. Mind a kérők, mind a válaszadók sokszor jelképes cselekményekkel fejezték ki mondanivalójukat. Szokás volt a leánykérőket megkínálni (olykor ők is kínáltak, pl. pálinkát), az ételek, italok is lehettek jelentések hordozói. Pl. két pohárba bort töltenek, az egyiket a kérő, a másikat a leány számára. Ha a leány is iszik a poharából, azt jelenti, hogy kedvére van a megkérés, ha nem iszik, a választ kedvezőtlennek kell tekinteni. A leánykérőbe ment palóc legény a szűrét a pitvarba akasztja; ha a leány közben az eresz alá teszi ki, azt jelenti, hogy nincs szándékában a legényhez feleségül menni. Ha nem volt minden tényező ismert, haladékot kértek a válaszadásra, hogy közben megszerezhessék a hiányzó információkat és megtanácskozhassák a dolgot. A megkérés után szoros kapcsolat alakult ki a leány és a legény között: együtt jártak, egymást féltőn támogatták, kölcsönös bizalommal voltak egymás iránt, és igyekeztek egymást alaposan megismerni, az anyagi kérdéseket tisztázni (jegyesség). Sok helyen a megkérés után a leány és hozzátartozói háztűznézőbe mentek a legényékhez. A megkérés a szülői hatalom gyengülésével, a fiatalok önállóságának növekedésével elveszítette jelentőségét, formálissá vált. Ma lényegében megszűntnek tekinhető.

Mellette ülő:
A Menyasszony legjobb barátnője.

Meny, Menyecske:
Finnugor eredetű szó, pl. vogul jelentése is menyasszony, menyecske. Első írásos előfordulása meny alakban a 14. sz.-ból való. Lehet rokonsági terminus, korjelző és állapotjelző kifejezés. Mint rokonsági terminus a férj szüleinek viszonylatában fiuknak felesége, vagyis menyük, menyecskéjük. Kora szerint a menyecske fiatalasszony, egyes vidékeken az első gyermek születéséig, másutt kb. 28-30 éves koráig mondják a férjes asszonyokat menyecskének. „Még fiatal, addig menyecske a menyecske, aztán már csak asszony”. A menyecske tehát mindkét esetben fiatal férjes asszony, akinek joga van öltözködésében, magatartásában kihangsúlyozni előnyös, még esztétikai élményt nyújtható, szórakozáskor, ünnepi alkalmakkor reprezentálásra jogos életkorát. Pl. a menyecskéket illeti meg a Zagyva völgyi palócok körében az aranycsipkés főkötő, piros csizma. A mezőkövesdi matyóknál csak a menyecskék hordhattak a lakodalomban egy különleges módon díszített és felkötött kendőt, az ún. csavarintós kendőt. Farsangkor a lányokkal együtt mulathattak, maskarázhattak, lakodalmakban pl. a menyasszony ágyvitelekor látványosan énekelhettek, táncolhattak. A nagycsaládi szervezetben a menyecske nemcsak rokonsági terminus, hanem a családban elfoglalt helyzet, állapot jelölésére is használatos szó. Menyecskék a nagycsaládban a szüleikkel együtt maradt, közösen gazdálkodó fiúk feleségei voltak, kik a gazdasszony felügyelete alatt a család hasznára együtt dolgoztak. Férjeik családjában szinte semmi joguk nem volt, a „menyecskéknek még a seprű is parancsolt”. A családi vagyonból sem ők, sem kisebb gyermekeik az ennivalón kívül nem részesültek. A menyecskék rangsora a férjek életkora, ill. a családba kerülés sorrendje szerint alakult. Ez a rangsor munkabeosztásukon is tükröződött: a legidősebb fiú felesége az „első menyecske”, a gazdasszony segítsége, nemegyszer bizalmasa volt, felelősségteljesebb munkát végzett, mint a többi. A legfiatalabb menyecske, kismenyecske kötelessége volt a vízhordás, mosogatás, vacsoránál a fáklya tartása stb. Általában a menyecskék elsősorban a mezőn dolgoztak, s aki egész élete folyamán menyecske volt, még öreg korára sem tanult meg főzni. A menyecskék, ha egykorúak voltak, egymást menyecsketársnak szólították, ill. az idősebb menyecskéket ángynak vagy néninek, a fiatalabbakat általában keresztnevükön. A nagycsaládban halálig, vagyis addig tartott a menyecske állapot, amíg együtt laktak. „Apámuraméknál (após) 30 évig voltam menyecske”.

Menyasszony, Ara, Hazai leányasszony, Mátka:
Házasságra lépő nő, általában leány elnevezése az eljegyzéstől a házasságkötésig, a paraszti gyakorlatban elsősorban a házasságkötés napján. Értelemszerűen a házasságkötés szokáskörének egyik főszereplője, s mint ilyen, annak egész folyamán különleges védelemben, tiszteletben részesül.

Menyasszony befogadása:
A menyasszonyvitel záró aktusa, a menyasszony ünnepélyes fogadása a vőlegény házánál, annak szülei (örömanya és örömapa) és hozzátartozói által. Az érkezőket a kapuban (amelyet gyakran csak vonakodás után nyitnak ki) vagy a ház ajtajában fogadják. A vőfély beköszöntő szavai után rendszerint az örömanya vagy helyette valamelyik lakodalmi tisztségviselő (lakodalmi tisztségviselők) kínálja, gyakran mézzel, édességgel, itallal, süteménnyel a menyasszonyt (édes étellel, hogy élete is édes legyen), egyes vidékeken magvakat hintenek az új párra, hogy ezzel gazdagságukat biztosítsák, kenyeret tartanak föléjük, hogy mindig legyen kenyerük. A menyasszonyfogadók kezében olykor égő gyertya van. Elterjedt szokás a menyasszony útjába seprőt helyezni, amivel keveset söpörni kell, – ezzel frisseségéről tesz tanúságot. A menyasszony ekkor szokta megajándékozni a vőlegény hozzátartozóit kendőkkel vagy egyéb aprósággal. Szokás a menyasszonyt körülvezetni a házban, hogy azzal megismerkedjék, majd a szertartás végeztével asztalhoz ültetik őt. (házasságkötés szokásköre, lakodalom)

Menyasszony búcsúztatása:
A menyasszony általános búcsúvétele hozzátartozóitól és környezetétől, a menyasszonyvitel előtt (az utóbbi fél évszázadban összevont lakodalomban az esküvőre indulás előtt). A násznéptől körülvett menyasszony – vagy gyakran a menyasszony nevében a vőfélye (vagy a vőfély, és őt ismételve a menyasszony) vőfély által írt versben, ritkábban prózai vagy énekelt verses szöveggel búcsúzik a szülőktől kezdve az összes, részletesen felsorolt hozzátartozótól, szomszédtól, leánybaráttól, köszönetet mond eddig tanúsított jóságukért és bocsánatot kér azért, amit ellenük tett. Az egyes gondolatszakaszok közt zenekar húzza a „búcsúztató” elnevezésű közzenét. A vers bevezető formulája gyakran a „Vajda, hegedűnek szűnjék meg zengése!” kezdetű sor, amely megtalálható a Dávidné Sóltárai 1790–1791-ben lejegyzett rigmusai között. A menyasszony búcsúztatása gyakran sírásba torkollik. Ezután következik a tényleges búcsú, amikor a szülők áldásukat adják gyermekükre. Csókkal, kézfogással búcsút vesz a menyasszony a rokonoktól, ismerősöktől és barátoktól is. (vőfélyvers)

Menyasszony morzsa:
Lakodalom másnapján a kalács széthordása.

Menyasszonyfektetés:
A lakodalom fontos, korábban jogi jelentőséggel bíró aktusa, amelynek keretében a menyasszonyt és vőlegényt a lakodalmi tisztségviselők fektették le együtt, a lakodalmas ház egy lezárható helyiségében (jobb híján gyakran a padláson), ahol néhány órára magukra hagyták őket, hogy az elhálás megtörténhessék, majd ugyanők ébresztették fel őket és bocsátották ki, az elhálás megtörténtének megállapítása után. A menyasszonyfektetést néhol gyertyás tánc vezette be, utána a fiatal párt a menyasszonyfektetés helyére vezették. Itt a menyasszonynak olyan jelképes cselekményeket kellett végrehajtania, amellyel kifejezte, hogy leendő férje elsőbbségét elismeri (pl. lehúzta lábbelijét). A tisztségviselők közül főleg a nyoszolyóasszony működött közre. Az ébresztés után a magyar nyelvterület K-i részén szokásban volt a menyasszony szűzességét bizonyító lepedőt közszemlére kitenni; ha ez nem bizonyosodott be, a menyasszony megszégyenült, s a vőlegény családja elégtételt követelhetett. A menyasszonyfektetés előtt termékenységvarázsló (termékenységvarázslás) cselekményt hajthattak végre a segédkezők: pl. gyermeket hempergettek meg az ágyon. Szokás volt a nászágyba olyan tárgyakat elrejteni, amelyek megmozdításra hangot adtak, ez azonkívül, hogy kontrollálási lehetőséget nyújtott, a mulató násznépet szórakoztatta. A menyasszonyfektetés szokása már az emlékezetben is alig lelhető fel. házasságkötés szokásköre.

Menyasszonyporkolás:
Tűztánc a lakodalom hajnalán.

Menyasszonytánc:
A lakodalom éjszakáján megrendezett tánc, amelyen a menyasszony utoljára táncol leányként. Legismertebb szertartásos lakodalmi táncunk (lakodalmi táncok). A régebbi, több napos lakodalmakban az ünnepi lakoma előtt rendezték délelőtt vagy délután, jóval a fektetés és kontyolás szertartása előtt. Az utóbbiak elmaradásával és a lakodalom időtartamának megrövidülésével a menyasszonytánc időpontja rendszerint éjfélre, vacsora utánra esik. Kezdetét rigmussal vagy táncra szólító szavakkel jelenti be a vőfély (esetleg a násznagy), s a táncot is legtöbbször ő kezdi a menyasszonnyal. Számos helyen – a lakodalmi tisztségek hierarchiáját követve – sortánc-szerűen (osztótánc) adja át a menyasszonyt a jelesebb vendégeknek, esetleg a lakodalmi rangsor és rokonsági fok figyelembevételével név szerint kiáltja ki a következő táncost. Gyakoribb azonban, hogy néhány forduló után „Eladó a menyasszony!” kiáltással megnyitja az általános részvételt. Tánc előtt a jelentkezők a násznagyok asztalán álló tányérba, kosárba, rostába (ezért nevezik rostatáncnak is) dobják a tánc „váltságdíját” jelentő pénzösszeget (rostapénz), ill. az asztalra helyezik ajándékaikat. Adományukat esetleg a tánc alatt is kézben tartják, felmutatják vagy a ruhaneműt a menyasszony vállára terítik, felajánlásukat pedig a vőfély kikiáltja, pl.: „Egy borjúért táncol a menyasszony!” Jelentős mozzanata a menyasszonytáncnak, hogy a menyasszony a vőlegény hozzátartozóival táncol, akik ezzel mintegy kifejezik, hogy a családba befogadták. A lakodalmi illendőséghez szorosan hozzátartozik, hogy a menyasszonytáncban mindenkinek részt kell vennie. (Ezért előfordul, hogy az idősebbek ülve, a menyasszonynak kezet adva „táncolnak”.) A sort a vőlegény zárja, aki vagy a legnagyobb összeget teszi le, vagy ellenkezőleg: szimbolikus megváltást, krajcárt, cipót, almát stb. Mivel századunkban a menyasszonyfektetés már nem szokásos, gyakran a menyasszonytánc végeztével veszik le a menyasszonyi koszorút, s az utolsó táncos, a vőlegény kiragadja a menyasszonyt a tánchelyről, miközben a násznép bő gyermekáldást kíván. – Maga a tánc friss csárdás, minden vendég számára csak néhány forduló. Kísérőzenéjében régi szertartásos dalok éppúgy előfordulnak, mint újabb, műzenei eredetű gyors csárdások. Egyes vidékeken a menyasszonytánc összefonódott a gyertyás tánc és a párnás tánc különböző változataival, több helyen pedig részlegesen tánc nélküli formáját is ismerik: a soron következő táncos éppen azért fizet, hogy a zene alatt pihenhessen a menyasszony. (Vőfély: „Tíz forintért ül a menyasszony!”) Ha nagy a násznép, gyakran több szakaszban bonyolítják le a táncot, s ilyenkor a szünetben a menyasszonyt át is öltöztetik új állapotához illő menyecskeruhába (napjainkban piros-fehér babos ruha és fejkendő) (menyecsketánc). Több helyen ismert a vőlegénytánc is: a menyasszonnyal egyidejűleg a násznép a vőlegényt is megtáncoltatja. Néhol a szertartásos menyasszonytánc után a tánc parodisztikus formája is feltűnik, ilyenkor férfi öltözik be „maskarás menyasszonynak”, s különböző vaskos jelenetekre is sor kerül. – A menyasszonytáncnak a mai falusi lakodalomban növekvő jelentősége van, minthogy ennek keretében a lakodalom költségeinek jelentős része visszatérül, és a vendégek számára reprezentációs lehetőséget nyújt. A menyasszonytánc jelenlegi gyakorlatában a gazdasági funkció dominál: a tánccal összegyűjtött pénz az ifjú pár életének megalapozását szolgálja. Az egyéb lakodalmi szokáselemek (kikérés, kontyolás stb.) fokozatos elmaradása miatt azonban a tánc a jelenlegi lakodalmi rítus csúcspontja lett, s így számos más – búcsúztató, avató, befogadó – szertartásfunkciót is teljesít. A hozzákapcsolódó szokáselemek, különböző szimbolikus mozzanatok ugyanakkor visszautalnak a monogámia kialakulásának korai szakaszára is: számos jel alapján a menyasszonytáncban a jus primae noctis kollektív gyakorlatát, ill. ennek jelképessé átformálódott csökevényét is felismerhetjük. (pördítés)

Menyasszonyváltság:
Pénz, amit a vőlegény rokonsága fizetett, amikor kiadták nekik a menyasszonyt.

Menyasszonyvitel:
A menyasszony ünnepélyes átkísérése szülei házából a vőlegény házába a lakodalom folyamán. A vőlegény tisztségviselői és násznépe kíséretében érkezik a menyasszony házához, ahol zárt kapu fogadja, s erőszak, alkudozás, igazoltatás, esetleg találós kérdések megfejtése után engedik be. Olykor álmenyasszonyok bemutatása után vezetik elő a menyasszonyt. Szokásos ilyenkor a versben való kikérés. A vőlegény megköszöni a menyasszony felnevelését. A menyasszonyvitel gyakran kapcsolatos a hozományvitellel. A menyasszonyt lehetőleg hosszú útvonalon szállítják, hogy minél többen láthassák, a feltűnést a zenekíséret és a menet vidám hangoskodása fokozza, akár szekéren, akár gyalogosan történik a menyasszonyvitel. Útközben – főleg ha a menyasszony más faluba megy férjhez – szokás a menetet feltartóztatni, az utat elzárni az úton keresztül kifeszített (szalma)kötéllel, s az itt őrködő legények csak váltság ellenében engedik tovább. A vőlegény házához való megérkezéskor történik a menyasszony befogadása. (házasságkötés szokásköre)

Menyecske:
1. A fiatal asszony neve a házasság első éveiben az elhálástól, sőt a menyasszonytánc eljárásától kezdődőleg, újabban az első gyermek születéséig. – 2. A nagycsaládban élő asszonyok menyecske megnevezése családbeli függő helyzetüket fejezte ki, életkoruktól függetlenül. (meny)

Menyecsketánc:
A lakodalmi menyasszonytáncot sok helyen a már asszonyruhába öltöztetett, felkontyolt menyasszonnyal táncoltatják, esetleg a menyasszonytáncot megszakítják, s a menyasszony átöltöztetése után menyecsketáncként folytatják. A táncot az asszonyruha miatt újasszonytáncnak is nevezik, de külső vonásaiban ez sem különbözik a menyasszonytánctól.

Mézes:
Szakácsasszonyok mulatsága a lakodalmat követő napon, amikor mézes bort ittak (Tardona).

Móring:
Az a vagyonrész, amelyet a nő hoz a házasságba, vagy amelyet a férfi köt le a nőnek arra az esetre, ha előbb halna meg mint a felesége.

Móringolás:
A házasság révén szerzett vagyonrész.

Morvány:
Fonott lakodalmi kalács.

Mulatónóta:
Népi líránk alkalmi műfaja, társas összejövetelen a vendégek szórakoztatására többek által előadott, esetleg meg is játszott vidám hangulatú ének. Egyik előzménye a mulattató költészet. Nem mindig választható el a kötetlenebb bordaltól és a mindkettőjükkel rokon ivónótától sem. A mulatónóta szerepét egyébként bármely arra alkalmas műfaj (csúfoló, tréfás dal és magyar nóta stb.) betölthette. Előadási alkalmai nagyjából a bordaléval egyezők, különösen a két nem több korosztályát is magukban foglaló, zártabb szokások, elsősorban is a lakodalom. Szórakoztatva oktat a katekizmusi ének, az ivás biblikus igazolását szolgálja a kánai menyegző éneke, a többi ivónóta mellett buzdító jellegű az ún. ábécénóta (Ábécédé, Megiszod-é?...) is. Külön csoport a nevettető kánonok (Hajmási Péter; -Száraz tónak nedves partján...), a parodisztikus, olykor drasztikus köszöntők (Csókoljon meg az a madár, Ki a pocsolyában ugrál!...), a lakodalmi énekek paródiái (Ej, haj, vadliba, Mit ettél a lagziba; Nincsen kutya a faluba, mind elszaladt a lagziba...) és mindezek tartalmi-formai rokonai: az állatlakodalom (tücsöklakodalom) (Házasodik a tücsök...), a tárgyak lakodalma (Házasodik a lapát...), a felfordult világ (Egy nagyorrú bolha; Hej, a szegény hagymalé...), köztük a világgá ment és visszatért dohánykészség (Elbúcsúzott már a dohányzacskó...), valamint a különféle értelmetlen halandzsák (Szürke szamár magasan jár, szépen szól...). Szívesen parodizálják a vallásos énekköltészet egyes műfajait is, így pl. a búcsúsénekeket (Erre mentek, szilvát ettek, alleluja; Máriagyűdi nagy körtefa, De sokszor jóllaktam róla!...), a koldusénekeket (Adjatok, adjatok, amit Isten adott!...), a zsoltárokat (Mint a szép csűves paprika A húsba kívánkozik...) és egyéb egyházi népénekeket (Hol vagy, én szerelmes pintes palackom?...) is. Többféle szokás keretében helyet kaptak és sok változatban élnek a tréfás-drasztikus siratóének-paródiák és a halottas játékok; ez utóbbiak össze lehetnek kötve a koldusénekekkel és az ún. lóbúcsúztatókkal is. A legtöbb mulatság végén kölcsönös célzásokat tartalmazó mulatónóták (Haragszik a gazda; Uccu, vendég, jól mulattál!...) kerülnek sorra, végezetül régi szokásként Szent János áldásával (Szent János áldása Szálljon ezen házra!...) köszönték meg a vendéglátást.

Mulattató:
Középkori, újkor eleji hivatásos előadó, aki könnyű fajsúlyú műsorszámokkal szórakoztatta közönségét. A középkori énekmondó, ill. igric, jokulátor és regös a 14–15. sz.-ra alacsony rangú mulattatóvá vált; a histrio és mimus, korabeli magyar nevükön: furcsa és csúf eleve mutatványos és szemfényvesztő csepűrágó, bohóc stb. lehetett, de sem a komolyabb, sem pedig a népszerűbb előadók műsorszámairól nem tudunk közelebbit. Már az 1279. évi budai, majd az 1460-as szepesi zsinat tiltja az efféle komolytalanságok megtekintését, ill. meghallgatását. – Míg az énekmondó elnépiesedését írásos források segítségével nyomon követhetjük, a többi mulattatóét nem; az újkori megfelelőket hivatásuk szerint (históriás, képmutogató stb.) tartjuk számon. (képmutogató ének, mulatónóta)

Mumu:
Álmenyasszony.

Nagynász:
Násznagy (Nógrád megye).

Nászajándék:
Valamelyik házastársnak az a különvagyoni (női különvagyon) jellegű ingósága (ritkán ingatlan), amelyet az eljegyzés jeléül vagy a házasságkötés alkalmával a másik házastárstól, ill. ennek rokonától vagy esetleg idegen személytől ajándékul kapott. Régi jogunk szerint a nászajándékot a házasságkötés előtt kellett adni és annak a házastárstól vagy rokonától kellett származnia, de a helyi szokásokban e szabályok ilyen mereven rendszerint nem érvényesültek. A nászajándék nemcsak tényleges átadással, hanem ígérettel, felajánlással, „bemondással” is létesült, tehát ilyen esetekben követelhető volt. Az eljegyzési ajándék rendszerint csizmából, ingből, kendőből és gyűrűből, ritkán finomabb tárgyból (pl. kés) vagy pénzből állt. (jegyajándék) A rostapénzt (restapénz, menyasszonytáncpénz) a menyasszonytánc alkalmával gyűjtötték. A házasságkötési ajándék jószág, ruhanemű, ágynemű, sőt ingatlan (szőlő, kaszáló, irtásföld stb.) vagy ennek meghatározott időre szóló haszna is lehetett, de leginkább készpénz volt. Általában a lakodalom folyamán adják át, ünnepélyes formában. Nemegyszer egy tisztségviselő (lakodalmi tisztségviselők) „mondja be” a nászajándékokat, amire a megajándékozott köszönetet mond (
Násznagy:
A lakodalom idejére a ház gazdája és szóvivője, ő fogadja a vendégeket és látszatra ő parancsol a lakodalmas házban. A polgári és a Templomi esküvőn ők a tanuk. Házassági tanú, a házasságkötés szokáskörének fő tisztségviselője. Rendszerint műrokon vagy közeli rokon, esetleg a család közeli barátja, jó embere; társadalmilag rendszerint kiemelkedőbb, vagyonosabb személy. Differenciáltabb társadalomban olyan tekintélyes férfi, akivel a házasságra lépő függő helyzetben van (pl. gazdája, mestere). A házasságkötés szokáskörének szertartásmestere, aki részt vesz a házasság előkészítésében és megkötésében, a vagyoni kérdések rendezésében. Ő a megkérés, eljegyzés alkalmával a szóvivő, s az elhangzott házassági ígéretek tanúja, a lakodalomban a fontosabb szertartásos cselekmények vezetője volt. Utóbbi szerepéből újabban többet átvett a vőfély. Rangját öltözetén viselt dísz, esetleg pálca jelezte. Kiválasztásánál vagyoni vagy társadalmi helyzete azért volt lényeges, mert értékes nászajándékot adott a vőlegénynek, ill. a menyasszonynak, ill. sok helyen társadalmi támogatásra is számítottak tőle; szerepet játszott a fiatal házasok későbbi problémáinak megoldásában is. A násznagyok vagyis tanúk jelenlétét a házasságkötésnél Kálmán király 2. könyvének XV. törvénycikke rendelte el, s azóta a társadalom minden osztályánál szerepeltek.

Násznép:
A menyasszony és vőlegény kísérete a lakodalomban. A házasulandók rokonaiból, szomszédaiból, barátaiból, velük s a szüleikkel egyéb társadalmi kapcsolatban levő személyekből s azok családtagjaiból áll. Tágabb értelemben a lakodalom résztvevőinek összessége, mindazok, akik a lakodalomban részt vesznek, akár meghívás, akár tényleges jelenlét alapján. Régen szokás volt egyes helyeken, hogy a lakodalomba csak a legközelebbi rokonságot hívták meg, de a falu minden tagjának joga volt abban részt venni. Ez utóbbi esetben násznépen csak a meghívottakat értették.

Nászú, nászús gazda:
Lakodalom, lakodalmas gazda, aki a vőlegény apját képviseli.

Népdal:
Herder óta használatba jött terminus olyan dallamok jelzésére, melyeket „sokan és sokáig énekeltek” (Bartók). E népszerű meghatározás mögött a népdalnak olyan elsődleges élete van, melyben a „nép” elnevezést igénylő társadalmi rétegek (parasztság, pásztorok, iparosok, bányászok, katonák stb.) azt közvetlen tulajdonul használják, alakítják és szájhagyományozás útján adják tovább. A mai összehasonlító népzenekutatás megállapítása szerint a népdal 1. a rögzítő írásbeliséggel szemben szabadon alakítható, 2. lényegesen történeti jelenség, melynek nincs időfeletti sajátos stílusa, hanem minden egyes korszak stílusával adás-vevés kapcsolatban áll, 3. intonációjában, sajátos hangvételében mégis mindig elkülönül a műzenei jelenségektől, 4. hatása a műzene minden fontosabb stílusában kimutatható. Ez a hagyományos jelentésmagyarázat megállja helyét a Naumann-Meier-féle recepció- és a Pommer-féle produkcióelmélettel szemben éppen úgy, mint a népdal-ideát tagadó és Herder invenciójának tulajdonító törekvésekkel szemben (Levy, Klusen). - Mint népköltészeti műfaj a népi líra fő műfaja. A dolgozó osztályok, elsősorban a parasztság életének meghatározott alkalmaihoz kapcsolódó, érdekeit szolgáló, érzelem- és gondolatvilágát tükröző rövid ének, melynek szövege és dallama szerves egységet alkot, a szóbeliségben él, kisebb-nagyobb közösségek keretein belül terjedt el, s jellemzője az állandó variálódás (változatképződés). Eredete s egyben alkotója is rendszerint ismeretlen, a közösségivé válás során az egyéni, esetleges jegyek letörlődnek, az egyes változatok közös stílussajátságokat öltenek. Így elsősorban az előadók különféle típusai, az előadás módja és alkalmai, ill. a dallam és a szöveg típusai vizsgálhatók. A 18. sz.-ban megindult népköltészeti gyűjtések óta eredet s főként funkció szempontjából megkülönböztetik a műdalt és a népdalt (korabeli kifejezéssel pórdal, köznép dala, parasztdal; ez utóbbi elnevezés máig fennmaradt), összefoglaló közös nevük a dal. A hivatásos és a népköltészeti műfajok századok óta kölcsönösen hatnak egymásra, épp ezért is az új stílusú népdal áll legközelebb az irodalmi formákhoz és megfelelőkhöz; e műfajnál legerősebb a folklorizálódás (folklorizáció) és kiegészítője: a folklorizmus. - Az európai és a magyar parasztság költészetének az utóbbi századokban a népdal vált a központi, legismertebb műfajává, ezzel kezdődött a népköltészeti kutatás és a törvényszerűségek legnagyobb részét is e műfajból vonták le. - A kutatás jelenlegi állása szerint a népdal két nagy történeti rétegre osztható: régiesebb közösségi (alkalmi, szertartásos) és újabb személyi (szubjektív) jellegű csoportra, ez utóbbinak kialakulása összefügg az egyéniség mind szabadabb kibontakozásával és erős irodalmi hatás következménye. Kérdéses, hogy e két nagy csoport egyetlen s főként egységes műfaji kategóriát képez-e? Tartalmi-tematikai szempontból hat csoport különíthető el, ezek közül kettő-kettő egymás közeli rokona: 1. alkalmi, - 2. szertartásos, - 3. életformához, foglalkozáshoz köthető, - 4. történeti, társadalmi, politikai vonatkozású, - 5. mulattató, - 6. érzelmi jellegű népdalok csoportja; mindezek egyben történeti kategóriák is. Így az alkalmi-szertartásos csoportban megmaradtak a régi varázsénekek műfaji leszármazottai, ill. rokonai: a rítusének (népszokások költészete) (szokásdal, szertartásos ének), a vallásos népének, a különféle köszöntők, valamint a nem szertartásos, alkalomhoz fűződő bölcsődal, az átmeneti típusú, régies siratóének és műfaji rokonai stb. A régi munkadalok halvány és átalakult emlékei őrződtek csak meg (pl. a fejőnóta), annál több régies vonást hordoznak máig a különféle játékdalok. Mindezek utóbb jelentős mértékben átalakultak és az újabb, személyi jellegű népdalokhoz közelítenek. Időben a középső réteghez sorolhatók a történeti énekek, politikai dalok, legújabb hajtásuk a mezei és ipari munkásdalok, valamint ez utóbbi csoporton belül központi helyet elfoglaló mozgalmi dalok. A régibb réteghez tartoznak a társadalmi mondanivalójú porcióénekek és oldalági leszármazottjuk, a panaszdal. A régibb bujdosóénekek és rabénekek, az újabb börtöndalok is részben tiltakozó, részben panaszos hangvételűek; az időrendi-műfaji sort az agitatív kortesdallal és békedallal zárhatjuk. A foglalkozási dalok nem különülnek el élesen a politikai-társadalmi vonatkozásúaktól, legszebb példája ennek a roppant gazdag és sok alcsoportra bomló újkori katonadal. Több tucat hagyományos (betyárdal, pásztordal stb.) és új (aratódal, béresdal, kubikosdal, summásdal stb.) foglalkozási csoport alakította ki a maga dalkincsét, mely saját körén kívül kevéssé ismert és a népdal, valamint a divatos korabeli műdal formáin alapul. A társasélet hagyományosabb műfaji csoportjai a bordalok, ivónóták és mulatónóták, valamint a velük rokon táncdal, tréfás dal és a gúnyos dalok, ill. a sokféle csúfoló. A népdal fejlődésének csúcsait kétségkívül az érzelmi jellegű, személyi vonatkozású műfaji csoportok (keserves, szerelmi dal stb.) érik el, a műfaji, stiláris és verselési törvényszerűségeket elsősorban ezek alapján állapították meg. A kötött forma (rím, ritmus, verssor, szótag, vers, versszak stb.) itt a legszabályosabb, e dalcsoportokban alkalmaznak leggyakrabban képeket, hasonlatokat és különféle más stíluseszközöket (ismétlés, fokozás, túlzás stb.). E szubjektív individuális népdalok hatottak legintenzívebben minden más dalcsoportra. - A népdal történeti alakulását ma még nem látjuk tisztán. A fejlődés elején kétségkívül a közösségi dalcsoportok állanak, ezek alkalmak és szerep szerint osztályozhatók. Az egyénibb, személyi népdalok az utóbbi századok termékei csupán, mindenesetre korábbi hagyományok felhasználásával alakultak ki. A versszak, a sorvégi rím, a kötött ütem- és főként szótagszám sem régi formai vívmány. - A dallam és forma szempontjából régi stílusúnak tekintett alkotások jelentős része mindössze 18. sz. előtti, az új stílus értelemszerűen egészen fiatal. A természeti kezdőkép, a sokat vitatott virág- és színszimbolika, jelképesség aligha régibb a reneszánsznál, jelentős irodalmi hatás eredménye, ellenben a párhuzam, a túlzás, az ismétlés, az alliteráció és sok más stiláris-formai eszköz nagyon régi örökség. - A népzene eredetének és fejlődésének kutatása jóval előbbre tart ugyan, mint a szövegé, de eredményei még nem lezártak. - Egyöntetű és a népdalra is vonatkozó megfigyelés szerint a tudatos gyűjtések időszakában a nők voltak a jobb énekesek, egyes dalcsoportok valamelyik nemhez kötődtek (pl. siratóének, bölcsődal, lakodalmi ének stb. a női, a katona-, pásztor- és betyárdal pedig a férfi repertoárjához tartozott, de a legtöbb kategóriát el lehet osztani a két nem között). Régies viszonyok között szigorú szabályok kötötték az egyes korcsoportok előadói szereplését, köztudott pl., hogy idős és főként özvegy asszonyoknak már csak vallásos népéneket illett mondaniok. A nemzedékek közti különbség egyébként a régi és az új stílus eltéréseként mutatkozott leggyakrabban. A legújabb korban mindjobban csökkent a szóbeliség, ezzel párhuzamosan nőtt az írásbeliség szerepe, a daltudás országszerte lehanyatlott. Ugyancsak egyöntetű megfigyelés szerint ez időben a szegényebb néprétegek, továbbá a nők és a gyermekek őrizték legtovább a hagyományos, régies formákat. Bartók Béla és követői beszélnek ugyan táji dallamstílusokról (dunántúli, alföldi, felvidéki, erdélyi, moldvai), ezek elkülönítése azonban nem megnyugtató, inkább a fejődés fáziseltolódásaiból adódik. Szövegi szempontból még ennyit sem tudunk mondani, inkább talán egyes dalkategóriák és típusok többé vagy kevésbé elterjedt volta jelenti a fő különbséget. Egyelőre meghatározatlanok a népi-nemzeti jellemzők (inkább formai-stiláris és főként dallami szempontból vannak kimunkálva), nem ismerjük eléggé a népcsoportok és a népek közötti kölcsönhatás sok kérdését sem; ez utóbbi tekintetében Bartók Béla népzenei tanulmánya - összefoglaló jellegével - máig egyedül áll. Ismertebbek a dalolás alkalmai: az emberi élet, az év menete, ill. fontosabb állomásai, a mindennapi munka, annak szünetei és szinte valamennyi társas összejövetel alkalmat adhat az éneklésre. Ezek egy része nemek (pl. fonó, katonaság), ill. korcsoportok szerint (vasárnapi játszó, pincézés stb.) elkülönít, de vannak minden szempontból közös összejövetelek (lakodalom, kukoricafosztó stb.) is, ahol eleinte nem és kor szerint, majd együttesen énekelnek. Az igazán személyi jellegű népdalok azonban ezektől a hagyományos alkalmaktól el is szakadhatnak, s nem feltételük a közös éneklés, gyakran hangzanak el szólóban. Bár a legtöbb dalolási alkalom nem jelent szoros műfaji és tematikai kötöttséget (l. pl. a fonódal összetett jellegét), a népdal sok kérdése a mögöttes alkalom nélkül éppúgy nem érthető meg, mint a szöveg a dallam nélkül és viszont, holott ez utóbbiak is egymást váltogatják. Az átadás-átvétel, a változatképződés számtalan kérdése éppúgy nyitott, mint az esztétikai értékelésé is. Jelenleg úgy látjuk, hogy e kis terjedelmű, rövid tömör és egyszerű forma képes volt egyszerű emberek százezreinek érzés- és gondolatvilágát kifejezni, mégha a felhasznált költői eszközök nem is mind saját leleményűek. A népdal tudatosított olyan belső folyamatokat, amelyek nem művészi formában talán soha nem kerültek volna közlésre. E tudatosodás félúton megáll: mintegy segítségért fordul a közvetlen környezethez, a természethez, ismeretlen belső folyamatot ismert külső jelenséggel hoz kapcsolatba, miközben évezredes és friss költői eszközöket és fordulatokat - minden disszonancia nélkül - használ fel egymás mellett. Az így kifejezett törekvések, vágyak, érzések és gondolatok a szó valódi értelmében még nem egyéniek és nem is egyediek; az énekesre, a lírai hősre egyetlen szövegből (kivált dallamból!) sem lehetne ráismerni: tipikus helyzetekben énekelnek társadalmi-emberi típusok, akiknek e művészi közlését széles rétegek értik és magukénak is érzik. Bartók Béla szinte természettudományos jelenségnek vélte ezt a nagyfokú stílusegységet, lelki közösséget. Itt még nincs helye árnyalásnak, részletezésnek; a lírai elem nem is egyetlen összetevő; sok epikus maradvány (epikus-lírai műfajú dalok, ill. az epikán belül kialakult stíluseszközök átvétele), valamint a szertartások, cselekmények emlékeként sok dramatikus elem is megőrződött. - A népdal és a műzene megkülönböztetése a reneszánsz irodalmától az ókorig nyomon követhető [Montaigne: poesie populaire et purement naturelle; Johannes de Grocheo (13. sz.): musica simplex vel civilis pro illiteratis; Bonifác (8. sz.); Auxerre-i zsinat (578): chori saecularium vel puellarum cantica; Suetonius: carmen vulgarissimum, notissimum canticum; más római kifejezések: cantus incultus, incompositus, inexpertus, nescius, rudis, trivialis, inconditus]. - Az a variabilitás, mely a folklórt az „irodalomtól” elvileg megkülönbözteti (Steinitz), a népdalnak mint zenei jelenségnek csak a romantika óta megkülönböztető sajátsága a műzenével szemben: a 18. sz.-ig az írott műzenei dallam egyéni díszítése és módosítása nemcsak megengedett, hanem nagyrészt kötelező is volt, tehát a népdal és műzene elválasztása nem jelentett akkora távolságot az előadásmódban, mint manapság. A hangnemi és szerkezeti módosulások, a kontamináció és rokon jelenségei a népdal lényeges szabadságának tulajdonképpeni jelei, ugyanakkor történetiségének is hangzó bizonyítékai. Történeti aspektusokban a népdal igen erős fáziseltolódást mutathat az őrző réteg hagyományérzékének foka szerint: újkori stílusú dallam középkori jellegű hangnemben mozoghat stb. A szájhagyomány bizonyos mértékig megfér a szövegi írásbeliséggel (mint a dalkéziratok mutatják); a népének esetében még a dallamrögzítés sem zárja ki a szabad alakítást. A népdalban tehát a dallam sokkal szabadabb elem, azaz sokkal jobban őrzi annak elsődleges voltát, mint a szöveg. - A népdal hangzásilag minden énekelt (vokális) megnyilatkozást felölel a dallamos kiáltástól és mondókától, a szöveg nélküli jódlitól a több szólamú és több kórusos képződményekig, formailag az egyszerű motívumismétléstől a több strófás szerkezetekig. Történetileg legfontosabb hordozója a szokásvilág, a közösségi és egyéni élet fordulóihoz fűződő hagyományos mozzanatokkal (főként ezekben jelentkeznek a leghagyományosabb dallamok), ill. a régi formákba kapcsolódó új tartalmakkal (ráhúzás). - Ha mai, leginkább csak „szórakoztató” szerepében még felfedezzük a morális ráhatásokra irányuló régi funkciót, úgy azonosíthatjuk a népdalt a legtágabb értelemben vett szokásdallammal (Constantin Brăiloiu). E közös morális hatásigény lesz az alapja annak az alakítókészségnek, mely válogató eljárással (Sharp, Cecil James) keresi ki a közösség és egyén találkozási pontját egy új formaélményben. Erősen élő hagyományerők és életképes behatások találkozása egészen új, friss stílusokat hozhat létre, mint a magyar, finn és görög új népdalstílus kialakulása bizonyítja. - A népköltészet szövegtematikai alapon felállított kategóriái általában nem esnek egybe konkrét dallamstílusokkal, mivel az utóbbiak inkább a hordozó népek zenetörténeti, korszakaihoz kapcsolódnak. Dallamstilisztikailag is jellemezhető szövegcsoportok főként reliktum jellegűek (gyermekdal, regösének, sirató stb.), vagy még be nem olvadt friss idegen hatásra mutatnak („Egyszer egy királyfi”). Azok a munkálatok, melyek a társadalomtörténeti fázisoknak a dallamstílusokkal való összefüggéseire irányultak, egyelőre csak kísérleti nívójú eredményeket hoztak (Werner Danckert, Maróthy János, Walter Wiora). Ugyanígy az egyes népek, népcsoportok és fajok dallam- és előadásjellegének megállapítása, ill. a népek fölötti előadáspszichológiai típusok felállítása (Lomax) még csak kezdeti stádiumban van. Az összehasonlító népzenekutatás feladata lesz, az egyes népek körében végzett típusvizsgálat, valamint történeti, szociológiai és pszichológiai adatok alapján ezekre kielégítő választ adni. A szöveg és dallam viszonyának tudományos vizsgálata csak a primitívek területén mutatott fel számottevő eredményeket (George Herzog), különben a „különvált szövegvizsgálat és a zenefolklór még nem találta meg azokat a közös pontokat, amelyeken kutatásai a paraszti előadás lényegét lepleznék le” (Ortutay Gyula). Ritmusbeli szorosabb összefüggéseket a recitatív területén tartunk számon. Kötött ritmusú modellek általában eléggé függetlenek a nyelv ritmusától. Bár a dallamok és szövegek sokoldalú, ill. többszörös cseréje általánosan számon tartott tény, ugyanakkor több száz éves feljegyzések tanúsága szerint egyes dallamok és szövegek szívósan együttmaradnak. Előadásmódban az európai és közel-keleti népdalban feltűnik a dinamikai árnyalás hiánya; az érzelmi fokozat inkább cifrázatgazdaságban fejeződik ki. - Az elsődleges népdal ma világszerte visszahúzódóban van. Szerepét a másodlagos életet élő népdal veszi át. Ebben 1. kisebb-nagyobb mértékben felfedezhetők az elsődleges népdal hagyományai, a peremterületeken erősebben, mint a központokban; 2. jellemző folyamatok: a tudományos és dilettáns gyűjtés, egy kiválogatott anyag terjesztése, „mozgalmak”, „másodvirágzások” keletkezése; 3. az ipari fejlődés veszélyei mellett annak pozitív hatásai is jelentkeznek (autentikus forma és előadásmód megőrzése és továbbadása felvételek útján); 4. a népdal lényeges vonásai oly mértékben származhatnak át egy új népies műfajba, hogy idők folyamán újfajta elsődleges népdalról beszélhetünk. Ez akkor valósulhat meg, ha a másodlagos állapot nem utópisztikus restauráció, hanem újfajta tudatos kapcsolat a népdallal, mely válogatásos alapon magasabb nívót érhet el az előzőnél. Főként a népdal új társadalmi szerepének megértésén múlik (iskolai nevelés, kommunikációs eszközök bevonása nemzeti és nemzetközi népdalértékek megértetésére, műzenei feldolgozás és népdalszellemű alkotás), hogy a másodlagos létforma hosszú időre és nagy távolatokra hasson. Mint történeti jelenség a másodlagos népdal éppúgy kutatási téma, mint az elsődleges; ez nagyban hozzásegít, hogy az elsődlegest is egy zenei kultúra egészének keretében szemléljük.

Népének, Egyházi népének, Szentének, Vallásos ének:
A népi nyelvű egyházi énekek hagyományos rétege; a hivők szélesebb körében elterjedt vallásos tartalmú lírai dal, mely többnyire alkalmi jellegű, de egyházi szertartáshoz rendszerint nem kapcsolódik közvetlenül és nem is mindig jóváhagyott. A népnyelv egyszerűen éneknek nevezi, a szakirodalmi népének szóösszetétel a hivatalos liturgikus, mise vagy templomi énektől elkülönítő műfaji fogalom, különösen a r. k. egyházi énekek vonatkozásában; a prot. gyülekezeti ének nem válik ennyire ketté laikus és egyházi csoportra. A népének csaknem olyan összetett műfaji fogalom, mint a népdal; az egyházi éneknél részben kevesebb (nem ismeri pl. az antifónát, korált stb.), részben pedig több (búcsúsének, virrasztóének stb.) műfaji alcsoportra oszlik, ill. még a közös elnevezéssel jelölt műfajok sem feltétlenül azonosak (karácsonyi népének, Mária-ének stb.). Egyébként is a népének terminológiája eléggé következetlen és átfedéses, egy-egy fogalom (pl. zsoltár stb.) maga is összetett, koronként és felekezetenként eltérhet. - A szóbeliségben élő népének kezdettől fogva jobban kapcsolódott az írásbeliséghez, mint a világi népköltészet műfajai, így korábbi századairól többet is tudunk. Zsinati határozatok és irodalmi emlékek arra vallanak, hogy a hívek magyar nyelvű népénekei latin nyelvű előképekből a középkor második felében kezdtek kialakulni: mise előtt és után, nagyobb ünnepeken, búcsúkon, továbbá csata előtt stb. énekelték ezeket, nem voltak a hivatalos szertartások szerves részei. E kísérő jellegük mindvégig meg is maradt. Kezdetben litánia-típusú énekek élhettek, de már a középkor végén elterjedhetett a kötöttebb: rímes, versszakos dalforma is. A magyar nyelvű népének igazi rangját a reformáció harcolta ki, a 16. sz.-tól egymást követték a prot., majd a 17. sz.-tól a r. k. énekeskönyvek is, melyek kéziratos, nyomtatott formában egyaránt nagy számmal jelentek meg, beleértve a vallásos ponyvát is. A ref.-oknál első helyre került a zsoltár, átalakulva is megmaradt a virrasztóének, a különféle halotti és temetési énekek (halott búcsúztatása), egyes ünnepi énekek (pl. karácsonyi népének), sőt hivatalos jóváhagyás nélkül a 19. sz.-ig élt a szóbeliségben a középkori, r. k. eredetű, Krisztus kínszenvedéseiről szóló húsvéti passió. Bár a prot.-ok kezdettől fogva tudatosan elkülönültek a kat.-októl, az énekköltészetben századokon át megfigyelhető a rejtett kölcsönzés és az egyes prot. felekezetek énekkincse is csak a 17. sz. fordulójától kezdett elkülönülni. Részben prot. hatásnak tulajdonítható, hogy a szomszéd népek énekköltészetéhez visonyítva a r. k. magyarok kevesebb népéneket ismernek a különféle szentekről (kivéve a magyarokat: István, László király stb., ezek egyben hazafias népénekek is), vértanúkról, csodatételekről; feltűnően kevés ének szól továbbá a Szentháromságról, az oltáriszentségről, sőt Jézusról is (esetleg Mária-énekeket alakítanak át Jézusról szóló himnuszokká), inkább énekelnek Istenről. Ettől függetlenül, a kat. magyar népénekek eléggé gazdagok: ünnepkörök (újév, húsvét, pünkösd, karácsony), egyéb alkalmak (este, reggel, újhold stb.), valamint funkció (lakodalom, temetés, búcsú stb.) vagy a bennük szereplő személyek (Mária, Jézus, szentek stb.) szerint csoportosíthatók legkönnyebben. Legnépibbek és egyben legnépszerűbbek is a búcsús és a Mária-énekek (csak a kat.-ok ismerik), továbbá a karácsonyi énekek (felekezetek szerint jelentéktelen eltéréssel); népszerű a húsvéti passió, kevésbé a zsoltár; a különféle virrasztóénekek, halotti búcsúztatók és temetési énekek stb. Több műfaji elnevezés vagy túlságosan szűkkörű (pl. bűnbánó ének), vagy nagyon is tág (dicséret, himnusz stb.), ill. nincs meg a pontos népi megfelelője, így a népének fogalmába csak részben tartozhat. - A kat. népénekek előadási alkalmai századokon át nem sokat változtak: templomban mise előtt és után, körmenetben, búcsún, határjáráskor, nagyobb ünnepeken templomban és azon kívül is (betlehemes), különféle házi és nyilvános ájtatosságokon (társulati összejövetel, keresztjárás stb.), összejöveteleken és szokások alkalmával (lakodalom, virrasztó, temetés, ritkábban kukoricafosztó, disznótor stb.), kivételesen munkán is (aratás előtt, szántás közben) énekelnek. A prot. népénekek valamivel templomhoz kötöttebbek, de megvan a vasárnap délutáni zsoltáréneklés szokása kisebb rokoni-szomszédi közösségekben, vannak ünnepek szerinti különbségek, ill. alkalmak is, valamint az említett sokféle halotti ének alkalmi válfajai is ismertek. Mindezeket főként az idősebb korosztályok éneklik. - A magyar egyházi népénekek jelentős része fordítás (pl. Szenczi Molnár Albert zsoltárfordításai), ismert szerzőktől (Pécseli Király Imre, Amadé, Faludi Ferenc stb.) és legtöbb esetben félnépi verselőktől (előénekes, históriás, énekes koldus stb.), főként alsópapságtól, kántoroktól származik. Az írásbeliség és az állandó egyházi ellenőrzés miatt az egyéni szerzőktől származó alkotások változása nem olyan intenzív ugyan, mint a világi népköltészetben, mégis eléggé jelentős: a dallam és a szöveg is a mindenkori népköltészeti-népzenei normák felé közelít s egyben helyi jellegűvé is válik. Az írásbeliség és az idegen hatás a magyar népet századokon át elsősorban az egyházi énekköltészeten keresztül érte, ehhez képest feltűnően kevés az elvilágiasodott dallamok száma, s nem sokkal több a szövegi hatás sem (néhány balladai formula, pl. vérrel virágozik, szültél volna követ stb.), annál több viszont a paródia: alig van olyan népének-típus, amelyet mondókává, bordallá, tréfás dallá vagy csúfolóvá át ne alakítottak volna, különösen sokat találunk a katonadalok, koldusénekek között. Egyes énektípusok funkcióváltás következtében világi jellegűekké váltak (kánai menyegző, katekizmusi ének). - A népéneket formai szempontból megelőzi a ritmikusan tagolt, közösen mondott imádság (pl. az olvasó), mely válhat dallam nélküli verssé is (pl. - Én lefekszek kis ágyamba, Minden testi koporsóba; - Üdvözlégy, Szűz Mária, Istennek szent anyja!...), mint ahogy a népének lényegében énekelt vers, ill. verses imádság. A félig kötött, félig még kötetlen litániaformát a búcsúénekek őrizték legtovább, maga a litánia voltaképp felsoroló, ritmikus próza (- Mária, kinek a pap, hold és csillagok szolgálnak, A rét virágai tiszteletedre kinyílnak, esedezz érettünk!...). Az újkori egyházi népénekek zöme kötött szótagszámú, izometrikus és parlando-rubato énektípus, 7-12 szótagszámú sor a leggyakoribb, kivéve a 9-est; páros rím a legelterjedtebb. Régiesebb a korabeli világi népköltészetnél: biblikus, középkori és barokk stílusjegyeket őriz. Az új stílusú, többnyire szentimentális egyházi énekek már nem terjedtek el a nép körében. - Zeneileg az egyházi népénekek tekintélyes része a népdallal szoros kapcsolatban áll és kutatása is annak keretein belül folyik, főként az európai és Európán kívüli archaikus típusokkal való összehasonlítás útján. A népénekben a ráhúzás módszerével akár egyházi, akár népi kezdeményezésre átöröklődtek 1. kiáltás- és hirdetésformák, 1 és 2 soros képletek; 2. strófastruktúrák még az antik anyagból (mint pl. a versus quadratus, az ambrozián himnusz-típus); 3. főként refrénes formák, melyeknek párhuzamos előfordulását a középkori források tanúsítják: ilyenek a mozgáshoz kötött táncos ritmusú alakzatok a drámai játékokban, strófás refrénes formák (mint a Christ ist erstanden, a Victimae paschali versei között). A közvetlen áttételt a profán és vallásos területek egymásnak megfelelő műfajai váltották ki: hősök és szentek dicsérete, időszakok köszöntése a természeti és egyházi élet fordulóin stb. Német nyelvű népéneket a 9. sz.-tól jegyeztek fel; a népéneknek a liturgikus dallamokkal való váltakozására („clerici psallebant, laici canebant, utrique suo modo”) a 10. sz.-tól van utalás. A 13. sz.-tól a népének a flagelláns mozgalommal kapcsolatban nagy lendületet vett; a népéneket tilalmazó 1408-as prágai zsinat 4 éneket már kénytelen volt régi használat alapján engedélyezni. Magyar területen az Ómagyar Mária-siralom után a 15. sz. első feléből van írásos emlékünk a népénekre. A huszitizmus egész Közép-Európában biztosította a népének uralmát, ugyancsak a protestantizmus és az arra következő r. k. visszahatás is. Ny-on általában a 16. sz.-ig, nálunk még a legújabb időkig a népénekek úgy éltek, mint variálódó népdalok. Az erősödő központi irányítás és ellenőrzés mindinkább a megszabott műdalok irányába terelik őket. Vizsgálatukban a himnológia egyre szorosabban együttműködik a népzenekutatással. Eredményeképpen már ma megegyeznek abban, hogy a zenés népszokások dallamanyaga szorosan kapcsolódik a népénekhez. Másik értékes eredmény az a tapasztalat, hogy az egyes népek zenei sajátosságainak kimutatására a népének kiválóan alkalmas vizsgálati anyag: 400 év folyamán írásban rögzített variálási folyamatok vethetők össze egymással és részben még életben alakuló mai anyaggal.

Népi verselő, Népi költő, Parasztköltő:
A népi alkotó fejlettebb típusa, egyszerű származású verselgető, aki kis közösségének írja közérthető, rendszerint alkalmi költeményeit. Nagyobb részük amatőr, kis részük pedig dilettáns; erre céloznak a kissé lekezelő, gunyoros elnevezések is, mint amilyen pl. a verselő, versfaragó, versíró, verskovács, rímelő, rímfaragó, rímkovács és hasonlók. Népünk többnyire poétás ember (asszony) elnevezéssel illeti őket; szakirodalmunk régebben az általánosabb falusi múzsa kitételt is használta. – A népi verselők széles skálán helyezkednek el: előadók, előénekesek, nótafák, továbbá az írásbeliség felé közelítő vőfélykedő és rigmusmondó emberek, valamint az írásbeliségbe már átlépett históriások és hírversírók (hírvers) közvetlen szomszédságában. Mindezeknél általában fejlettebb típusok: bizonyos fokú irodalmi műveltség (a ponyva és klasszikus költőink hatása), az átlagnál nagyobb költői hivatástudat (kis közösségük életének megjavítására törekszenek), több műfajban való szárnypróbálgatás, olykor otthonosság a fontosabb elkülönítő jegyek. Ugyanakkor többségük még „fejben” alkot, aztán veti papírra műveit; baráti, családi, ünnepi körben hangosan felolvassa, utána esetleg újra csiszol rajtuk és csak a legritkább esetben jelentkezik nyomtatásban. Hírük-nevük nem terjed túl a szülőföld határán, ott esetleg ismertebbek az országos neveknél is, sőt sokaknak magát az irodalmat jelentik (idézgetnek verseikből, műveikből), de nem feltétlenül népszerűek és nem is szellemi, hanem fizikai munkával tartják fenn magukat. Már nem népköltészeti, még nem irodalmi alkotók, mindkét illetékes szaktudomány elfeledkezett róluk, pedig az írásbeliség terjedésével párhuzamosan már a 18. sz.-ban felbukkannak, számuk egyre szaporodik, úgyszólván minden faluban és mezővárosban akad belőlük, olykor valóságos paraszti helikonok is működtek. (Kiskunhalason a századforduló évtizedeiben össze is jártak, költői levelezést folytattak; bírálták egymás verseit.) A népi verselők iskolázott, rendszerint katonaviselt emberek, kb. ötödrészben asszonyok is; olvasmányaik vagy falusi értelmiségiek (tanító, tanár, pap stb.) biztatására, máskor merő ösztönösségből nyúlnak tollhoz. Egy részük specialista (pl. fejfaírók, vőfélyek, népének-szerzők stb.), a többség sok mindennel próbálkozik: névnapi, újévi köszöntő, lakodalmi vers, vőfénymondóka, verses levél, hazafias, szerelmi vers, verses krónika, tréfás gúnyversek, halotti búcsúztatók stb. Szinte törvényszerűen saját élményeiket és nézeteiket öntik epikus-lírai versekbe, továbbá a helyi eseményeket; valósággal verses krónikaírók. Személyiségük azonban még nem bontakozik ki teljesen, majd mindig közösségük nevében, érdekében alkotnak, hű tükrei koruk, népük és csoportjuk nézeteinek, biztos kézzel tudják a mindenkori társadalmi igényeket kielégíteni. Öntudatosabb rétegük a századfordulón közeledett a baloldali mozgalmakhoz. A legtehetségesebbek utóbb a népi írók soraiba is beléphettek (pl. Sértő Kálmán, Sinka István és mások). Alkotásaik többsége rigmus, ill. vers. A népköltészet és a magyar nóta hatására a négysoros, páros rímű versszak a legkedveltebb; irodalmi hatásra bonyolultabb formák is kimutathatók (pl. egy kubikosköltő verse az 1930-as válságévekből: -Tolom a taligám Az utca porán. Megszúr a tövis, Megszúr a csalán. Nincs jóakaróm, Párnám s takaróm; Sötét az múltam, Sötét a jövőm is...). A tehetségesebbeknél a modern költők (Ady, József Attila s mások) hatása is jelentkezik (pl. a sárrétudvari Nagy Imrénél: Izen az új kenyér s éhségem Mint leintett kutya, elhallgat...). A többség fejlődése elé azonban súlyos korlátokat emelt az élet, nem tudtak kibontakozni, amint a kiskunhalasi Gózon István megfogalmazta: Szeretnék én olyan tudóssal beszélni, Ki az én pályámon költő tudna lenni!... (daloskönyv, énekes koldus, énekmondó, katonakönyv, képmutogató ének, népművész)

Népszokás:
1. Minden szokás, amely a parasztság életének történelmileg kialakult rendjében a társadalom más osztályaitól és rétegeitől eltérő módon szabályozza a munkát, a társadalmi érintkezést, a környezetről való gondoskodást, a hétköznapok és az ünnepek egész rendszerét, tartalmát. A fogalom egyidős a néprajzi kutatás hazai indulásával: tudatosan először Réső Ensel Sándor használta 1867-ben megjelent munkájában. Korábban leíró jellegű, a szokás szerepére közvetlenül utaló fogalmak helyettesítették, mint a nép játékai, a farsangolás, betlehemezés stb. A polgári nemzettéválás korszakában a társadalmi osztályokra való egyenes utalás helyett az ország különböző vidékein, igen eltérő helyzetű társadalmi rétegek, változatos tartalmú és típusú szokásait nemzeti szokásként határozták meg. A népszokás fogalmát ma is többféle értelemben használják, bár ez az ingadozás a népszokások típusainak sokféleségéből következik, nem pedig a nép és a parasztság azonosítása körüli vitából. – 2. Tágabb értelemben népszokásnak nevezzük a népi közösségek életrendjében mutatkozó egyöntetűségeket, amelyek az élet meghatározott alkalmain a közösség tagjainak viselkedését, gondolkodását szabályozzák, s amelyek ismétlődésük következtében megszilárdult hagyományként öröklődnek át az utódokra (belenevelődés). Ide tartoznak tehát a munkaszokások és a munka elvégzésének szokásos módjai, az emberi érintkezés formái és ezek ünnepi alkalmai (pl. a köszönés, a házba belépés és a vendégség), az emberi életet kísérő és az emberi élet fordulópontjainak szokásai (átmeneti rítusok), valamint a naptári évnek az idő előrehaladtával közönségesen követett, a munka, az öltözködés stb. rendjét ritmikusan változtató szokásai és a naptári év fordulópontjaihoz, a természeti változásokhoz fűződő szokások (pl. a téli öltözet elhagyása, téli, tavaszi játékok és a naptári ünnepekhez fűződő szokások). A köznapi nyelvhasználatban azonban a népszokás ennél kevesebb. Jelenti az emberi élet fordulópontjaihoz, a naptári év ünnepeihez és a vallási, társadalmi, jogi intézmények működéséhez kapcsolódó szokásokat, amelyeket összefoglalóan ünnepi szokásoknak nevezünk. A népszokás-fogalom ilyen értelmű használata azért indokolt és tanulságos, mert minden szokásnak minősülő jelenség, amely kívül esik a szűkebb értelmű népszokás-fogalom jelentéskörén, az emberek gondolkodásában a hétköznapit jelenti, azt, amit egyébként is tenni kell. Joggal állítják ezzel szembe a nem hétköznapit, az ünnepit, amelyet a szó szoros értelmében megünnepelnek, „felfokozott” hatású rítusokkal, kultusszal, sőt: szokásaik köznapi rétege, öltözködésük és viselkedésük is ehhez az ünnepi hangulathoz emelkedik fel. Az így felfogott népszokások szervező fóruma az alkalom, amely lehet egy munka befejezése (szüret) vagy annak szervezeti rendje (fonó), a közösségi, családi élet kiemelkedő eseménye (keresztelő, lakodalom, bíró választása) és a naptári ünnepeknek a vallási intézmények, társadalmi csoportok és szervezetek által szabályozott rendje (betlehemezés, aprószentek-hordás, regölés stb.). – A népszokások tágabb és szűkebb értelmű, köznapi és tudományos felfogása mögött az a köznapi tapasztalatból elvont felismerés húzódik meg, hogy az ún. ünnepi szokások már nem hétköznapiak, hanem ezek különös elvonatkoztatásai, maradványai és újraszerveződései. Történelmi fejlődésük olykor kibogozhatatlan egykori rítusok, mágikus eljárások és társadalmi szokások halvány visszfénye. Értelmük, a fejlődés bármely fokán ismerjük is meg őket, az a szerep, amelyet a társadalomban, a közösségben betöltenek. Szerkezetük, formai jegyeik tartós és viszonylagos állandósága mellett döntően az általuk hordozott tartalmak sajátosságai teszik őket népszokásokká. Ilyen értelemben beszélhetünk a népszokások erkölcsi, jogi, vallási töltéséről, amelyek közvetlenül alakítják egy társadalmi együttes vagy osztály arculatát, vagy közvetve, mint a népszokások szűkebb értelemben felfogott rétege, számos áttételen át formálja és tükrözi az emberek életét és gondolkodását. A népszokások mint szokások az erkölcs legfontosabb tartományait rendezik, azonban viszonyuk bonyolult. A népszokás szokásként a legfontosabb erkölcsi kategóriák foglalata, azonban éppen megállapodottsága és rögzítettsége miatt az erkölcs konzervatív része. Ugyanez vonatkozik a vallási, jogi stb. töltésű szokásokra is. A nagy, átformáló erejű társadalmi változások idején ezért került a szokás (a népszokás is) a támadások kereszttüzébe. Ugyanakkor haladó társadalmi mozgalmak követendő mintaként kiemelhetik a szokásokban is rögzített fontos erkölcsi kategóriákat, mint például a népszokásokból a munka megbecsülésének tükröződését, mint a paraszti erkölcs központi kategóriáját.

Norma:
Olyan szabály, vezérfonal a társadalmi életben, amelyhez az egyén cselekvése igazodik. Esetleges, történelmileg, társadalmilag változó. Fontos tartozéka, hogy az adott társadalomban általánosan tiszteletben tartott legyen. Ezt a társadalom úgy éri el, hogy követőit pozitívan értékeli, megsértőit negatív szankciókkal illeti. Zárt közösségekben (falu) a döntést általában erősebben motiválja. A néprajztudomány azt kutatja, hogyan érvényesülnek egy falusi közösség magatartási normái a szokásokon keresztül.

Női különvagyon:
Régi jogunk szerint elsősorban a nászajándék, a jegyajándék, vagyis minden ingóság (ékszer, ruha stb.), melyet az eljegyzés vagy a házasságkötés alkalmából a vőlegény vagy más adott a menyasszonynak. Ez a nő magántulajdona volt és birtokában maradt a házasság ideje alatt is; sem házasságtörés, sem vérfertőző házasság miatt nem veszíthette el. Ha a házasság az eljegyzés után nem jött létre, a vőlegény ajándékait csak a menyasszony kifejezett vétkessége esetén követelhette vissza. A női különvagyon felett a nőnek szabad végrendelkezési joga volt. - A nő a házasság fennállása után is kaphatott vagy örökölhetett ingóságot vagy ingatlant, amit ugyancsak női különvagyonnak tekintettek. De rendszerint ez is ruhanemű volt, amit külön ládában vagy szekrényben tartott. Sok községben (pl. Martos, Mártély) az is szokás volt, hogy a fiatalasszony a házasság első évében valamilyen értékes jószágot (pl. üsző) kapott a szüleitől, amit mint tőkét nevelt, a hasznából és szaporulatából pedig öltözködött. Kapott aprójószágot is hasonló céllal, amelyen szülei tulajdonjegye maradt, mintegy jelezvén, hogy ez női különvagyon. Az I. világháború után földet is kapott a nő használatra, amit férjével együtt műveltek ugyan, de a haszna kizárólag az asszonyé volt. (még: rostapénz)

Nyoszolyó, nyoszolú:
A lakodalom legfontosabb női tisztségviselője (asszony és lány).

Nyoszolyóasszony:
A házasságkötés szokáskörének fő női tisztségviselője. – Idősebb asszony, rendszerint a násznagy felesége, ill. a menyasszony nőrokona. Az elnevezés a nászolóasszony szóból ered. Feladata a menyasszonyt őrizni, kísérni, a menyasszonyfektetésnél segédkezni, a kontyolást elvégezni. Értékes nászajándékot szokott adni a menyasszonynak.

Nyoszolyóbábu:
A lakodalmi zászló dísze (Tardona).

Nyoszolyófa:
Kendőkből kötött lakodalmi zászló (Zobor-vidék).

Nyoszolyólányok:
Koszorúslányok, a menyasszonyt az esküvő és a lakodalom során kísérő, rokonokból, barátnőkből és ismerősökből álló leány csapat.
A házasságkötés szokáskörének leány tisztségviselője. A lakodalom nagyságától függően több rokon, ill. jóbarát leány is szokott e minőségben szerepelni. Az elnevezés a nászolólány szóból ered. Fő feladata a menyasszony körüli testőri, kísérői teendők elvégzése.

Oldaltánc:
Sajátos lakodalmi tánc Nógrád megyében.

Oltárrakérés:
Az esküvői menet indulása előtt a lányos háznál a vőfély vagy a násznagy újra kikéri a szülőktől a menyasszonyt.

Osztó, osztogató:
A menyasszony ajándékainak szétosztása.

Osztótánc:
1. Párnatánc, feheltánc.

Örömanya és Örömapa, Örömszülők:
A vőlegény, ill. a menyasszony szüleinek megnevezése a házasságkötés szokáskörében, főleg a lakodalom alkalmával.

Örömkalács:
Fonott lakodalmi kalács.

Pacurka:
Maskara, álmenyasszony.

Pagyika:
Pad, padka kicsinyített formája.

Pap tánca:
Esküvő után, a templom előtt járt tánc.

Párnatánc, Párnás tánc, Vánkostánc:
A menyasszony vőlegényhez költözésekor az ismerős leányok és legények az úton haladva általában vidám táncot szoktak járni.
1. játékos párválasztó lakodalmi társastánc (eszközös táncok, lakodalmi táncok). A legáltalánosabb változataiban a násznép körén belül egy táncos a kezében magasra tartott vagy nyakába helyezett párnával táncol, melyet kiválasztott párja elé dob le. Mindketten rátérdelnek, megcsókolják egymást, majd rövid páros forgás után helyet cserélnek és a második táncos folytatja a játékot stb. A párnás tánc másik változatában a kiválasztottat tovább csalogatja és az igyekszik rálépni a vánkosra. Csak miután ez sikerült, akkor térdelnek le és csókolják meg egymást. A párnás tánc fő mozzanatai: a párválasztás, a csalogatás, a párforgatás és a helycsere. A férfi nőt, a nő férfit választ magának. A középen táncoló ugyanazt a mozdulatot járja, mint a körben levők. Általában az ugrós jellemző motívumait táncolják (sasszé, cifra, induló). - A 17-19. sz.-ban Európa-szerte kedvelt társastánc hozzánk feltehetően német közvetítéssel került (Polsterltanz). A múlt század elején a falusi és kisvárosi házi vigalmakban kedvelt lehetett, erről az egyik legrégebbi leírója, Garay János tanúskodik (1834). Székelyföldi leírását a múlt század közepéről ismerjük (Kriza János, 1863). Az egész magyar népterületen elterjedt lakodalmi tánctípus nemzetiségeink körében is közkedvelt. Dunántúl egyes vidékein (pl. Baranya m., Fejér m.) zsákkal táncolják, éppen ezért ott zsáktáncnak nevezik.
2. Kalocsa vidékén, Sárközben, a palócoknál a menyasszonyi kelengye szállítása alkalmával a párnát és dunyhát vivő menyecskék utcai menettáncát is gyakran párnás táncnak nevezik, tánccal kísérik az ágyneműt vivő kocsit. (még: kendős tánc)

Párosító, Házasítódal:
Bartók Béla szerint a szertartásos dallamú, alkalomhoz kötött dalok egyik csoportja. „A párosító vagy kidanoló dalok szövegei olyan leányt és legényt neveznek meg, akiről a falu tudja vagy sejti, hogy szerelmi viszonyban vannak egymással. A szövegek sablonjai - a szerelmi viszonyra történő tréfás célzások - állandóak, ebbe egyszerűen beléhelyezik az illető legény és leány nevét. Ha megnevezés nélkül (ami gyakorlatban tulajdonképpen sohasem történik) akarják dalolni, akkor ez a legény és ez a leány vagy ehhez hasonló kifejezések helyettesítik a két nevet.” (Bartók: A magyar népdal, 1924). Kidanoláskor, „összeénekléskor” a dalban összepárosítottak közül legalább az egyik félnek jelen kell lennie; távollevőkről nem szoktak párosítót énekelni. Párosítók éneklésére a fonóban, toll- és kukoricafosztás, ill. a vasárnap délutáni közös játékok alkalmával került sor, amikor a falu mindkét nembéli fiatalsága együtt volt. (A „Megy a kosár” kezdetű társasjáték mindig párosító dalok éneklésével fejeződött be.) „A nevek emlegetése különös személyi érdekeltséget, izgalmat jelent a megnevezetteknek, kellemest vagy kellemetlent aszerint, hogy eltalálták-e érzelmeiket vagy tréfás, gúnyolódó céllal össze nem illő párokat rendelnek együvé.” (Kodály: Magy. Népzene Tára, IV.) A párosító dalok egykori mágikus jelentőségét két népszokásunk, a regölés és a Szent Iván-i ének szövegei bizonyítják, mindkettőben jelentős helyet foglalnak el az „összeéneklő”, párosító versszakok. A párosítódalokat gyakran füzérszerűen egybekapcsolva dalsorozatokban adják elő. E dalfüzérek egyes darabjai - dallamilag és szüvegüket tekintve - önmagukban is zárt, kerek egységek. A párosító dalszövegek többsége erotikus képeket, metaforákat alkalmaz, és félreérthetetlen célzásokat tesz a szerelmesek bensőséges viszonyára. Pl.

Ez a kislány tejfölt visz, mind ellotyogtatja,
Utána megy egy legény, mind fölnyalogatja.
Ej, füstöm, aranyom, gyönyörű virágom,
Bárcsak egyszer lehetnék véled a vígságon!

Népköltészetünk legismertebb párosító dalai: „Zúg az erdő, zúg a mező, vajon ki zúgatja...”; „Széles a Duna, keskeny a partja...”; „Virágéknál ég a világ...”; „Hej Vargáné káposztát főz...” - A legelső magyar párosító dalszöveget 1750-ben egy büntetőperi tárgyalás jegyzőkönyvébe jegyezték fel. Ma közismert párosítók töredékeit, variánsait találjuk meg a 18. sz.-i sárospataki diákmelodiáriumokban. A párosítók az idők folyamán egyre többet veszítettek mágikus, ill. „kiházasító” jellegükből és alkalomhoz kötöttségükből, ezért találunk ma már népi gyerekjátékaink („Megy a kosár, ki ül benne...”) és gyermekdalaink között is sok párosító dalszöveget. - A párosítók zenei szempontból ma már nem alkotnak zárt, s a magyar népzene többi rétegétől világosan elkülönülő csoportot. Mégis, azok a dalok, melyek elsősorban párosító szöveggel járnak együtt („tipikus párosítók”), zenéjükben is tartalmaznak olyan általános közös vonásokat, melyek az alkalomhoz nem kötött dallamok jó részétől elhatárolják őket. Többségben (a tipikus párosítók 95%-a), a Bartók által felállított C osztályba tartoznak: többféle stílusréteg képviselve van tehát bennük, de hiányzik a régi stílus egy része: az izometrikus ereszkedő dallamok, s az egész új stílus. E „tipikus párosítók” főbb képviselői: Széles a Duna, Zúg az erdő, Megérett a meggy a fán, Két szál pünkösdrózsa, Sárga csikó, Csinálosi erdő, Este van már, nyolc óra, Virágéknál ég a világ, NN-né káposztát főz, Megvirágzott a diófa, Cinegemadár, kismadár stb. A dallamok hangkészlete itt viszonylag kicsi, többségben van a penta- és hexachord. Uralkodó a dúr jelleg, de jellemző mellette egyes típusoknál a modális sokarcúság is. (Széles a Duna: do, lá, szó, mi-végű változatok.) Szótagszámban és ritmusban (ami általában giusto jellegű) sajátos képletek fordulnak elő, a ritmika e daloknak a sorvégzőknél jellemzőbb jegye. Gyakoriak a heterometrikus (metrum) és ritmikus alakzatok, a heterometrikus strófaképletek pedig elősegítik szöveg és dallam egybetartozását is. A szótagszám általában kicsi (tipikus párosítónál 5-10, a tízes 5 + 5 tagolásban), hosszabb sorok esetén gyakran kétsoros a dallam. A párosító dalok rendszerint nem egyedül, hanem sorozatba fűzve szerepelnek. Többségük egy-egy földrajzi terület sajátsága. Rokonságuk: hasonló zenei típusok találhatók köszöntők (névnapi köszöntő) között, sőt szórványosan egyéb népszokásokban; szerepelnek tipikus párosítók a gyermekjátékok, ill. lakodalmasok anyagába illesztve. Viszonylag sok típusban mutatható ki idegen (főleg cseh, szlovák) kapcsolat (Zúg az erdő, Virágéknál, Csinálosi erdő, Hess légy stb.): ill. különböző korokból származó műzenei hatás.

Párta, Szűzpárta, Abroncspárta:
Régen a lányok hajpántja, később a főkötő része.
A leányok fejét a szüzesség jelképeként övező pánt. A párta merevségét biztosító vasvázat vagy kéregpapírt finom textíliával vonták be és bélelték, islóggal, drágakőutánzatokkal, ezüst-, aranycsipkével (sík aranyos párta a Felvidéken), aranyhímzéssel (Hajdúság), gyöngyökkel díszítették. Ez utóbbiak elhelyezése szerint ágas- vagy folyópárta (Kalotaszeg) néven említették. A pántot hátul, a fej kerületéhez igazítva madzaggal húzták össze, a csatlakozást szalagköteggel takarva, amelyben a pántlikák száma általában páratlan volt (Erdély). A pártát az Alföldön „gyönggyel megrakott tűkkel” is biztosították. – Formai változatai és viselési módja szerint megkülönböztetünk keskeny karika-, koszorú- vagy abroncspártát, amelyet a homlok fölé vízszintesen elhelyezve valószínűleg országszerte viseltek, legtovább az Alföldön és Erdélyben maradt meg. A párta másik, Erdély keleti felében ismert típusa a széles kontypárta, amely a leányok kontyát három oldalról keretezte. A középen magasodó előpártát pedig fejtetőre helyezték. A pártának ezt a változatát a sárközi tülkös vagy csücsökpárta képviselte, amelyet újabb nagybársony, ill. nagypárta követett. – A párta a honfoglalás korában is tartozéka volt a női fejviseletnek. A 13–15. sz.-i folytonosságát régészeti anyag bizonyítja. A 15–18. sz.-beli leány karika- és előpárták és asszonyi kontypárták a nemesi női viseletben az európai koronka és diadém hatásának megfelelő formai változatokat mutatták. Bár a 17. sz.-i adatok szerint a párta pl. a debreceni közrend leányainak ékessége is volt, paraszti divatja csak a 18. sz.-tól ismert. A múlt század derekán még pártában esküdött a debreceni menyasszony, de újabb leányfejdíszek, a homlokbársony, a pintli és a koszorú már a század elején általában a párta örökébe léptek. A menyasszonyi fejdíszként használt koszorú sok helyen örökölte a párta nevét is. A leányfejéken kívül a Dunántúlon a gatya és a pendely korcának neve.

Pártakiváltás, pártapénz:
Elhálás előtt a vőfély levette a pártát és a koszorút a menyasszony fejéről, elárverezte, és az így bejött pénz a pártapénz.

Pártaszedés:
A menyasszony pártájának közös elkészítése alkalmi dalok éneklése közben történik.

Pártatánc:
Az új menyecskét beköszöntő vers után a vőfély magányos tánca (Gyöngyöshalász).

Párválasztás:
Az az eljárás, amellyel a házasulni készülő fiatal legény vagy leány, ill. annak szülei vagy rokonsága a leendő házastársat magának kiszemelte, ill. kiválasztotta. A párválasztás szempontjai koronként és vidékenként eltérően érvényesültek, továbbá befolyásolták olyan jogi szokások, amelyek megtartása helyileg kötelező volt, pl. az endogám házasodási rend (endogámia) vagy a vérfertőzés tilalma (házasság). Helyenként ezek alapvető korlátozást jelentettek, így pl. a párválasztás csak ugyanabból a falurészből (pl. Felszeg) történhetett, vagy rokon negyed-, esetleg ötödíziglen stb. (rokonság, vérfertőzés) nem jöhetett számításba. Az egyházak a más vallásúakkal és rokonokkal való házasságkötés korlátozásával befolyásolták a párválasztást, a feudalizmus korában akadály gördült különböző földesurak jobbágyainak összeházasodása elé. Az osztályviszonyok is befolyásolták a párválasztást; hasonló hasonlóval házasodott vagy legalábbis igyekezett vagyonosabb körülmények, jobb megélhetési viszonyok közé kerülni. Ebből a szempontból irányadónak tekintették a másik fél földjének nagyságát, a gazdálkodás színvonalát, az igásállatok számát; a szegényparasztságon belül a szőlő, a ház adta a gazdasági tekintélyt. Ezt követő szempont volt a lehetőségeken belül a vérségi és egyéb családközösségi tényezők érvényesítése; ilyen volt a tekintélyes családoknál a rokonok összeházasodása a vagyon összetartása érdekében. Morális szempontok úgy játszottak szerepet a párválasztásnál, hogy a kiválasztott személy ne legyen iszákos, a leány legyen szorgalmas, erkölcsös. Esztétikai szempontok is érvényesültek, mert nagyon szerették a szép, kövérkés, csinos, takaros, kerek arcú, barna képű, danolni, táncolni tudó leányt, a nagydarab, nyalka, takaros legényt (szépségideál). A múlt századig túlnyomóan a szülők döntöttek, idős rokonok tanácsát is meghallgatva, kevéssé véve figyelembe a házasságot kötő individuális szempontjait. A szülői döntés legtovább a jómódú parasztságnál maradt fenn. A szülők párválasztáskor elsősorban a házasság anyagi megalapozottságát nézték, s törekedtek arra, hogy az egyidejűleg társadalmi megbecsülést is hozzon. A szerelmet jelentéktelen tényezőnek tekintették, luxusnak, amelynek csak a fiatalok életében, az udvarlás idején van helye. A fiatalok előzetes ismeretségét is nélkülözhetőnek tartották. Még ma is emlegetik többfelé a régi öregek mondását, amellyel a hosszas legeltetés után hazatérő fiút fogadták: „Megházasodtál, fiam!” Az „Kit vettem el?” kérdéssel válaszolt. Mindazonáltal érvényesült egyfajta józan törekvés arra, hogy a leendő házastársak elviseljék egymást. A párválasztás ismertetett gyakorlata a feudális Európában a társadalom egészében hasonló volt. A párválasztásnál technikai kérdésekben, de sokszor egyébként is, kiválasztott öregasszonyok (gügyü, gyalogsátán, pemetasszony stb.) nyújtottak segítséget. (eljegyzés, leányvásár, megkérés) Az idős generáció legfőbb kényszerítő eszköze a kezében lévő családi birtok volt. A fiatalok egyéni választása a vagyontalan társadalmi rétegeknél, a saját munkájuk után megélő fiatalok esetében kezdett tért hódítani.

Pemetasszony:
A házasságot közvetítő asszony (rendszerint rokon).

Péterkeiek:
A hívatlan vendégek neve Pétervására környékén.

Pintli:
A fej első kétharmadát borító, fekete atlaszból és bársonyból szabott, homlok felett csúcsba hegyesedő, tarkón megköthető tenyérnyi széles pánt, amelynek végét a leányok szalaggal, az asszonyok főkötővel takarták le. - A morva és cseh területeken is ismert pintlit É-Mo.-on, Komárom, Hont, Nógrád, Somogy és Tolna m.-ben viselték, magát az elnevezést a Dunántúl több pontján is használták. A pintli a 20. sz. elején a martosi viseletben még ismert volt. (még: fejviselet)

Pokolpemét:
A házasságot közvetítő asszony (rendszerint rokon).

Ponyva:
Általában a szélesebb társadalmi rétegek számára művészi igénytelenséggel írt irodalom; kalendáriumok, vőfélykönyvek és a szorosabb értelemben vett ponyvafüzetek. Mo.-on a könyvnyomtatás megindulásával terjedt el. Vásárokon, földre kiterített ponyvákon vagy ponyvasátor alatt árulták, erről kapta nevét. A ponyvafüzetekben vallásos és világi tárgyú elbeszélések, dalszövegek, imák, versek, ritkán verses levelek olvashatók. A nyomdatechnika a 18. sz. végén kezdetleges, de nem minden művészi ízlés nélkül, később meg inkább üzleties jellegűvé válik. Előállítói kezdetben a jelentős nyomdák, majd a 19. sz. közepén kisebb, helyi nyomdák. A század második felében néhány országos vállalat foglalkozik a ponyva előállításával. Adataink szerint először a 18. sz. utolsó harmadában jelent meg a magyar ponyva, Pozsony, Pest, Vác, majd Nagyvárad, Veszprém, Debrecen nyomdáiban. A ponyvák általában hely, idő, név jelzése nélkül jelentek meg. Ezzel részint a cenzúrát akarták kijátszani, részint mint a legfrissebb sajtóterméket kínálták a tömegnek, ezért múlt évi vagy régebbi könyvvel nem ronthatták hitelüket. A ponyva példányszáma viszont magas, pl. a 18. sz.-ban a Tékozló fiú históriája 5000, az Árgirus királyfi 2000, a Kádár vitéz históriája 3000 példányban jelent meg csak Debrecenben. A szerzők többsége különben az alsópapság tagja, deák, kántor, tanító, kalendarista (naptárkészítő), komédiás, nótárius, utóbb iparos, nyomdász, kiskereskedő, bazáros, históriás, búcsúvezető, vőfély stb. volt. Nevük után néha ez állt: „vándorlantos, dalnok, versíró, versfaragó” és hasonlók. Ismertebb ponyvaszerző és históriás volt Herskovits Miksa, Oláj István, Szedlák Károly, Szilvásy Károly, Szücs György stb., elvétve nők is akadtak: a csongrádi vak énekes koldusasszony (Lóczi Franciska). Az értelmiségiek közül legtermékenyebb volt a pesti Tatár Péter (Medve Imre) ügyvéd. A szerzői jog a ponyvairodalomban nem érvényesült, a visszaélés minden lehetséges módjával találkozunk (címváltoztatás, átírás, fordítás, összeolvasztás stb.). Igaz, a szerzők neve előtt inkább ez állt: „szerezte, szerkesztette, összeszerkesztette, összeírta”, mint a rangosabb, egyértelműbb „írta” kitétel. Az ára olcsó, olvasóközönsége a falusi embertől a polgárságon keresztül a nemességig terjedt.
2. → batyu

Ponyvairodalom:
Vásárban földre terített ponyván árusított nyomtatványok, szerepük igen jelentős a vőfélyversek elterjesztésében is.

Pótmenyasszony:
Álmenyasszony a kéretésnél.

Pozovics:
DNy-dunántúli lakodalmi tisztségviselő (lakodalmi tisztségviselők). Azoknak a feladatoknak egy részét végezte el, amelyeket országszerte általában a vőfély végzett: vendégek meghívása, gyertyamártás a lakodalmi világításhoz, konyhai munkák, felszolgálás.

Pördítés:
Rábaközi lakodalmi táncos szokás. A legénycéh küldöttsége felkeresi a lakodalmas házat, felköszönti az új párt s egyben váltságdíjat is kér a vőlegénytől, mert a többi legény elől elvitte a menyasszonyt. A küldöttek ezután a menyasszonyt sorban megtáncoltatják. (még: hívatlanok, menyasszonytánc)

Pünkösdi királyság:
A májusi pünkösdi ünnepkörhöz fűződő alakoskodó szokás (alakoskodás). Európa jelentős részében a középkor óta választanak pünkösdi (ill. májusi) királyt. Hazánkban a 16. sz.-ban már általánosan ismert volt a pünkösdi királyság múló, értéktelen voltára utaló szólás, amelyből a szokás általános és régi elterjedésére következtethetünk. A pünkösdi királyt versenyjátékokkal, főleg lóversennyel, bikahajsszal, a fiatalabb korosztályoknál bothúzással, kakaslövéssel (kakasütés, gunárnyakszakítással választották. 19. sz.-i adatok szerint egy évig a legények vezetője, bírája volt (legénybíró), hivatalos minden lakodalomba és összejövetelre; a legények engedelmeskedni tartoztak neki. Míg a régebbi adatok általában versennyel választott pünkösdi királyokról szólnak, a 19. sz.-tól pünkösdi király és királynő együttes megjelenéséről, házaló-adománykérő köszöntéséről vannak feljegyzések (pünkösdi királynéjárás). – Az előbbi formáktól némileg eltérnek a Ny-dunántúli formák: néhány évtizede még zöld ágakba burkolt vagy lombvázba bújtatott gyermekek alakoskodtak pünkösdkor (borzakirály). Sopronhorpácson törökbasa-járásnak nevezték a szokást és történeti mondát is fűztek hozzá, azonkívül esővarázslás is követhette. (Ilyen zöld lombokba öltözött „vadember”-alakoskodók hazánkban a reneszánsz kedvelt moreszka-táncaiban, -játékaiban is feltűntek már. Hasonló szerepet játszik horvát-szlovén területen a lombokba burkolt Zöld György.) – Bár a magyar szokás európai párhuzamai közismertek (különösen nyugatiszláv és német nyelvterületeken találunk hasonló alakoskodó szokásokat), lehetséges, hogy az európai formát megelőzte egy régebbi magyar tavaszi legényünnep. A lótenyésztő keleti rokonnépek a mai napig is ismernek versenyjátékokkal, főleg lóversennyel összekötött tavaszi legényünnepeket. Megkísérelték a szokást kapcsolatba hozni az avatási rítusokkal, a rituális tavaszi termékenységi szertartásokkal (szent nász), a rituális királygyilkossággal, s a kapcsolatos „pótkirály”-választással is.

Rabfogás, rabbordás, rabkísérés:
1. Hóhéros.

Rabvágás:
Farsangi és lakodalmi alakoskodó (alakoskodás) dramatikus játék főleg a keleti palócok körében. Húshagyókedden két férfit rabnak öltöztetnek: rossz ruhát húznak rájuk, derekukra láncot kötnek s így vezetik őket végig a falun. A falu főterén szalmára térdepeltetik, fejükre cserépfazekat húznak. Két férfi a hóhér szerepét alakítja. Kezükben egy-egy tiloló csapóját tartják. Egy ember a bíró szerepében a két „bűnös” bűncselekményeit olvassa fel: mindazokat a lopásokat, eseteket, amelyek a faluban az előző évben történtek a két rabnak tulajdonítja, s ezért halálra ítéli őket. A két hévér (hóhér) a tiloló ütőjével mint karddal, szétüti a rabok fejére helyezett cserépfazekat. Ezzel a rabokat „kivégezték”. Azok azonban „életre kelnek”, a kocsmába futnak, ahol azután a legények és házas emberek együtt mulatnak. A nógrádi palóc férfiak a lakodalom harmadik napján egy „elítéltet” választanak maguk közül. Becsavarják szalmakötéllel. Kezét, derekát kerékkötőlánccal kötik meg, fejére sisak formájú zsúpcsomót tesznek s úgy viszik a kivégzésre. Hóhér és vasvillás őr fogja közre. Kíséri a felesége, férfiak gereblyékkel, kaszákkal, favillákkal, valamint cigánybanda, leányok, legények és gyerekek. A falu központjában az elítélt fejére hamuval teli fazekat tesznek, letérdepeltetik és a hóhér lefejezi, azaz leüti a tiloló nyelével a fejéről a hamuval teli fazekat. A „halottat” saroglyára teszik, a kocsmába viszik, és halotti torát megülik. A rabvágás a népi színjátszásnak Európában széles körben ismeretes, bírói ítélkezést utánzó hagyománykörébe tartozik. A palóc rabvágás a szlovák néphagyomány hasonló szokásaival mutat rokonságot, kapcsolatot.

Regélés:
A lakodalom bevégzése felvonulással, élelmiszer gyűjtésével (Pásztó).

Rigmus:
Rövid, néhány szavas, olykor pár soros alkalmi verses szöveg, amelyet általában dallam nélkül, recitálva mondanak el, hangsúlyozásában van némi zeneiség. Különböző alkalmakhoz kapcsolódva hangzanak el, pl. húsvéti locsolkodáskor, lakodalomban. Közel áll hozzá a röpdal, a jelszó. A rigmus általában vidám hangvételű, rövid, tömör, csattanós. Ismeretes, hogy vannak rigmusmondó emberek, akik híresek arról, hogy jó rigmust tudnak faragni. A rigmust alkalmak szerint csoportosíthatjuk: névnapi, jelesnapi stb. Ismert és elterjedt az egész magyar nyelvterületen, főleg szóhagyományban él, de egyes fajtái, így a vőfélyrigmusok a vőfélykönyvekben is megtalálhatók. Pl. Gyenge borjúhús ez, mit hozok tormával | Csak harminc tavasszal járt ez az anyjával. (még: lakodalom költészete, vőfélyvers)

Rím:
Ritmikai szakaszok határpontján álló azonos vagy hasonló hangok ismétlődéséből adódó összecsengés. A vers legáltalánosabb ritmikai szakasza a verssor (sorfél, sorrész), a rím ennek elején, közepén s leggyakrabban a végén helyezkedik el, részben jelzi az adott szakasz végét, részben pedig kisebb-nagyobb egységekbe (sorpár, versszak) össze is foglalja. A rím nem a szemnek, hanem a fülnek szól: a vers vagy a dal szövegének zenei hatását fokozza. Régibb formája a ritmusképző alliteráció (betűrím, előrím), amelyet a dallam és a szöveg elválásával párhuzamosan a végrím (sorvégi rím) szorított ki. Míg a ritmus mindenfajta verselés nélkülözhetetlen kelléke, a rím újkori vívmány és elterjedése után sem vált kizárólagossá. Az irodalomban nagyobb a szerepe, változatosabbak a típusai, mint a dallamra énekelt népköltészeti szövegekben. Egyes népek (pl. déli és keleti szlávok) népköltészete a legutóbbi időkig inkább rímtelen, mint rímes volt, de ahol a rím befogadást nyert, ott sem kizárólagos [pl. nálunk a régi stílusú népballadák (ballada) között szép számmal találunk rímtelen vagy csak kevéssé rímes változatokat]. A rím újkori elterjedése előtt is voltak már bizonyos kezdemények, valószínűleg a gondolatritmusban alakult ki a sorzárlatok összecsengésének igénye, eleinte az ismétlés elvén alapulva (– Kit délelőtt raktak, délután megomlott, Kit délután raktak, az éjjel megomlott…), majd más kifejezéssel élve, de azonos nyelvtani alak segítségével (– Amit raktak délig, leomlott estére, Amit estig raktak, leomlott reggelre…); nem valószínű, hogy párhuzamosságon (párhuzamos szerkezeten) kívül rím a középkor előtt kialakult volna. A versszakokra, sorokra tagolt, végrímes forma nagyjából a 12. sz.-tól jelentkezett Ny-Európában és terjedt szét a latin nyelv segítségével. A legtöbb népköltészet befogadta, a mienk is; fejlettebb formáinak kialakulásában számolnunk kell nyugati mű- és népköltészeti hatásokkal. – A rímeket többféleképpen osztályozzák. Az elég bizonytalan mércét jelentő hangzósság szerint van asszonánc és tiszta (teljes, szabatos) rím; az előzőben jobbára csak a magánhangzók, az utóbbiban már a mássalhangzók is összecsengenek (– Gyertyavilág ellobban; Ölelj engem még jobban!). Különösen kellemes tiszta rímek azok, melyekben az első, ún. hívó és a második, az ún. válaszoló más-más nyelvtani kategóriába tartozik (– Elindulnak, mennek-mennek, Hosszú útnak, rengetegnek…). Nyelvünk jellegéből következik az ún. rag- és képzőrímek túlsúlya, ritka esetben tudják kiküszöbölni (– Ne félj, rózsám, ne rettegj, Mert itt vagyok melletted!). A tiszta rím szélső, egyben régies formája is az önrím, népköltészetünkben eléggé elterjedt, de közmondásos egyhangúságát a dallam, a tartalmi fokozatosság (– Kocsmárosné, ide halat hozzon kend, Amellé meg citromos bort adjon kend!, – Ha én ezt így tudtam volna, Dehogy megölettem volna: Fiamnak fogadtam volna…) és a különféle összetételek (– Halljátok meg szómat, két magyar úrfiak, Atyám tömlecéből szabadult ifiak!…) is sokban enyhítik. A magyar népi verselésre is a vegyes (asszonáncos, tiszta stb.) rímelés a jellemző. – A rímszavak terjedelmét a szótagok számával mérjük. Ritka és nem a legjobb rím az egyszótagos (– Nem szólhatok fiam, mert a kőfal szorít, Magos kövek között vagyok berakva itt; – Jaj, de sáros, jaj, de hosszú ez az út, Amelyiken kilenc betyár elindult!); a legtöbb rím két és három szótagra terjed (– Mennek, mendegélnek Déva vára felé, sem hintót, sem lovat semmi baj nem lelé; – Ha visszafordulok, hajtok egy tehenet, Kiér a mészáros bánkót ád eleget…) A négy- és ötszótagos, valamint a még hosszabb rím nagyon ritka, esetleg több szóra is kiterjedő ún. összerakó vagy mozaikrím formájában fordul elő, ezeket nem is mindig lehet elválasztani a kínrímtől, rímjátéktól és a népköltészetben a refrén (réja) alakját is felölthetik (egy példa: – Három szabólegények, mek-mek-mek, Egy kocsmába betértek, mek-mek-mek…). – A ritmikai szakaszban elfoglalt helye szerint a rím lehet: előrím (alliteráció), középrím (– Arany-ezüstért, cifra ruháért, Leányt el ne végy koszorújáért!…), a legtöbb a végrím vagy sorvégi rím. – A hívórím és a válaszrím egymástól való távolságát is mérhetjük, így vannak szomszédos (páros, csoportos vagy bokorrímek, továbbá halmazrímek vagy rímhalmazok) és távoli rímek (félrím, visszatérő rím, keresztrím, ölelkező rím stb.). Mindezeket rímképlet segítségével fejezzük ki, melyet az ábécé első kisbetűiből (aa, bb, cc stb.) alkotunk, az ún. rímtelen vaksor pedig az x jelet kapja. A magyar népköltészetben a páros rím a leggyakoribb, különösen kedvelik az új stílusú, 7, 8 és 11 szótagos sorú dalok (aa-bb: – Szeretem a kék ibolyát; Özvegyasszony barna fiát. Ha én aztat nem ölelem, Gyötör engem a szerelem.); a balladákban ritkább (– Készítsd a hintómat, Fogd bé hat lovamat…). A hármas rím ritkább, eredhet ismétlésből (– Beteg az én rózsám, szegény, talán meg is hal; Ha meg nem hal, kínokat lát, az is nekem baj; Ha meg nem hal, kínokat lát, az is nekem baj…), vagy rímtelen sorral társul (xaaa: – Eresszen el ingem Erdőbe jácodni, Mezőbe nyargalni, Virágokat szedni!). A négyes, ötös és hatos rím bokor- vagy csoportrímnek tekinthető, tulajdonképpen a páros rím többszöröződése és azzal majd mindig vegyesen fordul is elő (aaaa: – Hallod-e te, jámbor gazda; Van-e jó bor a faluba? Ha van jó bor a faluba, Hozz egy kupát vacsorára!). Mindezek az egymás melletti, közeli rímek egymással és a rímtelen vaksorokkal nagyon sokféle változatban elvegyülhetnek. – Az ún. távoli rímek képlete kötöttebb, ezek ritkábbak is a magyar népköltészetben, így pl. a visszatérő (aaxa) rím elvétve fordul elő, a hat szótagos sorokban azért gyakoribb, mert elképzelhető, hogy középrímes tizenkettesekből lettek (– Szerelem, szerelem, Átkozott gyötrelem, Mért nem termettél meg Minden fa tetején? Minden fa tetején, Diófa levelén, Hogy szakasztott volna Minden szegény legény?…). Ugyancsak a hat szótagos sorokban fordul elő a félrím is, egyéb sorfajtákban ritka (– A konyhán forgódtam, Cserefát égettem; Cserefának füstje Húzta ki a könnyem…). A keresztrím (abab) párhuzamos szerkezetekben, főként a balladákban fordul elő (– Neveljük fel ott őt Gyenge bárányhússal, Ne töltsük be mezőt Ártatlan sírással!; – Itt es kerekedik Egy kerek dombocska, Rajta nevelkedik Egy édes almafa…), a dalokban ritka (– Lehajtom fejemet Rózsám a válladra, Hullatom könnyemet Hószínű nyakadra.). Egyéb rímfajták népköltészeti előfordulása jelentéktelen.

Ritmus:
Érzékszerveinkkel észlelhető természetes vagy általunk létrehozott látható (pl. díszítmény), hallható (pl. hangok) jelenségek rendszeres ismétlődése; ritmikusak tehát az észlelhetően formában mozgó jelenségek. Megkülönböztetünk természetes és művészi ritmust, korábbi elméletek e kettő között közvetlen leszármazást tételeztek fel. Ha a ritmus rendszert alkot, neve ritmika (ugyane névvel jelölik a ritmus tudományát is). A ritmus művészeti áganként, műfajonként és alkotásonként eltérő módon nyilvánul meg, de mindezek feletti közös vonásai rendszerbe foglalhatók. Így pl. a képző- és díszítőművészetben az elemek nagyságának és elrendezésének ritmikája a színek milyenségének és intenzitásának ritmikájával társulhat; a tánc a térben és időben tagolt mozdulatok ritmikájára épül; a zenében az egymást követő hangok egymáshoz viszonyított időtartamának szabályszerű váltakozásából keletkezik ritmus; legbonyolultabb a költészet ritmusa, a népköltészeté pedig jobbára kidolgozatlan. - A művészi (költészeti) ritmus eredeztetésében úgyszólván minden ritmikus jelenség helyet kapott: a természet mozgása, változásai (L. Lévy-Bruhl, J. Frazer), az emberi test élettani jelenségei, legmindennapibb tevékenysége, továbbá a munka (K. Bücher), azon alapulólag a mágia (Lukács György), maga a tánc (Solymossy Sándor), a zene és legutóbb a beszéd, a nyelv (Vargyas Lajos). Minél ritmusosabb egy mozgásforma, annál kisebb fizikai-szellemi erőkifejtést igényel (S. Freud), az ismételhetőség és könnyedség mindenkiben örömérzetet kelt (Arisztotelész) és egyesek szerint a ritmus kiélése a költészet elsőrendű célja (Marót Károly). Mindenesetre a szabályozott (kötött) ritmus hosszú fejlődés eredménye, mely korszakonként, népenként (és nyelvenként), valamint művészeti ágak, műfajok és alkotások szerint is másként alakulhatott. Különösen bonyolult a helyzet a népköltészet esetében, mivel itt mozgás-zene-szöveg együtt jelentkezhet, kölcsönhatásban, de inkább alkalmi, mint állandó társulásban egymással; az ösztönös ritmust mindjobban felváltja ugyan a tudatos, mégsem alakul ki az irodalmihoz mérhető állandó ritmus-képlet, ill. mindvégig megmarad változékonynak, alkalmazkodónak. - E szempontból a fejlődés elejére tehető a siratóének. A ritmikai szabályozódás többféleképpen történhetett: az ütemes mozgástól elszakadt vagy azt eleve nélkülöző szöveg-dallam együttes eleinte litánia típusú formát alakított ki, amelyben még nem volt kötött szótagszámú ütem, hanem ezt közvetlenül megelőző, szabadabb tag, ennek következtében a verssor hosszúsága-rövidsége szótagszám szempontjából még ingadozóbb volt, mint az ütem kialakulása után. E fejlődési fok képviselője az obi-ugor népek epikája, melyben természetesen nincs versszak, ütem- és szótagszám szempontjából a sor még ingatag, bár szomszédos sorok ritmusegységekbe tömörülhetnek, sőt bizonyos fejlődő szabályozódást (szívesen társul 7-8, ill. 6-7 szótag, soronként 4-4 nyomatékos, hangsúlyos szótagot, ún. lüktetőt találunk stb.) észlelhetünk, amely talán a kedvelt és sokáig fennmaradt gondolatritmus következménye. A mozgással összekötött alkotások ritmusa talán gyorsabban alakult kötötté, mindenesetre a természeti népek, gyermekek dalait, sokszor a munkadalokat stb. is ritmikai (és harmóniabeli) bizonytalanság jellemzi; a csoportos tevékenység dalai azonban mindig ritmikusabbak! A kezdeti kötetlen ütemismételgetés még nem eredményezett sort vagy versszakot. Mindkét fejlődési vonal arra utal, hogy szabályos sor nélkül már van ritmus és később versszak nélkül is keletkezhetett vers. Az igazán kötött versformákban mindezek adva vannak, sőt a korábbi alliteráció is elveszti ritmusképző szerepét, átadja helyét a végpontokhoz kötött, fejlettebb rímnek; ez utóbbi is játszhat egy ideig ritmusalakító szerepet, de ez már csak járulékos, másodlagos. - A kötött ritmus mérhető, rendszerbe, képletbe, szabályokba foglalható. Legkisebb önálló egység az 1-4 szótagból álló ütem, melyen belül hangsúlyos (esetleg fő- és mellékhangsúlyos), hangsúlytalan szótagok helyezkednek el. Az ütemek, ütemcsoportok határán szünet, ún. metszet (cezúra) van. Megszabott számú ütemekből (és azon belül megszabott számú szótagokból) tevődnek össze a sorok: előbb az ütemek, majd a szótagok száma kötődik meg; átmeneti típus a magyarban a kanásztánc-nóta. - Magát a ritmusélményt az adja, hogy e szabályos időegységeken belül a hosszú-rövid, ill. a hangsúlyos-hangsúlytalan szótagok egyenlő időközökben váltakoznak. Ez alapon különböztetjük meg a verselés két fő típusát: az időmértékest (ókori görög-latin, továbbá az arab, indiai stb.), valamint a hangsúlyosat (régi germán, szláv, finnugor és magyar). Újabb vizsgálatok kimutatták, hogy a kettő közötti határ korántsem oly merev, mint előzőleg gondoltuk és vannak vegyes típusok is. (A magyar nyelv mindenféle verselésmódra alkalmas, mivel elöl hangsúlyos ugyan, de a magánhangzók hosszúsága-rövidsége is értékesíthető a ritmus szempontjából.) A hanglejtésnek (főként dallam társulása esetén), továbbá az egyes hangok jellegének (magas-mély, erős-gyenge stb.) is szerepe van a ritmus kialakításában, de e tekintetben - különösen ami a népköltészetet illeti - még nagyon keveset tudunk. - A magyar ritmus kérdései lezáratlanok, népköltészetünk ritmikája különösen vitatott. Annyi valószínűnek látszik, hogy legalábbis a kötött formák felé való elindulás óta a magyar vers ritmusának inkább a beszéd, a nyelv az alapja, mint a dallam, a zene; hosszú korszakok óta ugyanis a dallam jobban alkalmazkodik a szöveghez, mint fordítva, bár kölcsönös alkalmazkodásuk kétségtelen. Általánosságban is a zene hangsúlyai nem mindig esnek egybe a szöveghangsúlyokkal, tehát már az egyszólamú zenének is megvan a maga külön ritmikája, amely csak nagyjából követi a szövegét. Ettől függetlenül mind a zenében, mind pedig a szövegben ütemes a hangzás, az ütemek nagyjából egyenletesek, élükre értelmileg is kiemelkedő ritmusrész kerül, bár értelmi és ütemhangsúly nem feltétlenül fedi egymást: az értelmileg összetartozó részek sem esnek szükségszerűen egybe az ütemmel. E többszörös „szabálysértés” miatt a magyar népköltészeti szövegek ritmizálása nemegyszer vitatható, a szabályostól eltérő (pl. az ütemhatár átvágja a